Várady Tibor jogászprofesszor, a nemzetközi jog szakértője, akadémikus, író, a többi között mindeddig az atlantai egyetem rendes tanára, a Nemzetközi Gazdasági Jogi Program vezetője, a budapesti Közép-európai Egyetem tanára, a jogi stúdiumok igazgatója, aki a híres, de rövid életű Panić-kormány idejében igazságügyi miniszteri posztot töltött be Jugoszláviában, nagyapja, Várady Imre naplójegyzeteinek a megjelenése alkalmából látogatott el Szabadkára, s ebből az alkalomból kértünk tőle interjút olvasóink számára. A rendkívül elfoglalt, ma Budapesten, illetve Újvidéken élő, de szülővárosát, Nagybecskereket is gyakran fölkereső jeles szakember készségesen válaszolt kérdéseinkre.

* Mint nagyapádnak, Várady Imrének (1867—1959), a nagyérdemű becskereki ügyvédnek, magyar országgyűlési képviselőnek, jugoszláv szenátornak a nemrég megjelent naplófeljegyzéseiből is kiderül, az ő idejében a közösségi érdekek voltak a döntők a közéleti emberek életében, ,,becsület, tisztesség, kötelesség” — ez volt a jelszavuk, s megvoltak hozzá a kellő közösségi formák, institúciók is mint kontroll. Ma viszont mit látunk? A ,,demokrácia” látszat csupán, a pénz, az önös érdekek dominálnak továbbra is, a máshol akár száz évig is érvényben levő alkotmányt kényük-kedvük szerint változtatgatják az aktuális hatalmak... Most, amikor ebben az értékvesztett világban a biztos orientáció végett hatványozottan szükség volna a talpig becsületes, tehetséges, karizmatikus vezetőkre, többnyire csak olyanokkal találkozunk, akik mögött nem áll teljesítmény. Egy vékony réteg dúskál a javakban, a tömegek pedig nyomorognak, a puszta létükért küzdenek. Te hogy tekintesz minderre, azaz a közéleti személyiségek, a média, ,,az írástudók” felelősségére?

— Hát ez a kérdés szinte a világ minden baját összefoglalja. Csak araszolni tudok a válasszal. Nagyapám naplójának első kötete után remélem, hogy ez év végéig megjelenik a második kötet is. Emellett a családi házban rengeteg irat, levelezés, hatósági döntés, választási szórólap, perirat gyűlt össze az elmúlt több mint száz év során — és sem a nagyapám, sem az apám nem tudtak semmit sem kidobni. Nemrég Sajti Enikő történész professzor töltött nálunk Becskereken több mint egy hetet tanulmányozva az iratokat. Ezekből az iratokból, feljegyzésekből, valóban egy más politikus profil rajzolódik ki — de hát az is látszik, hogy mindenkor voltak mindenféle politikusok. Voltak választási csalások, voltak veszekedések és rágalmak is, igaz, ezeket sokáig olyan módon rendezték, ami ma már feledésbe merült: párbajjal. Nagyapámnak is voltak párbaj-ügyei. Ha tovább keresek különbségeket, talán azt is elmondhatnám, hogy korábban sokkal inkább személyhez és személyiséghez kötődött a politika. Akik a politika színterére léptek, zömmel maguk fogalmazták meg elképzeléseiket és beszédeiket, és amikor valamit tettek vagy nem tettek, akkor arra gondoltak, hogy erről őket fogják megjegyezni. Azt hiszem, ma sokkal személytelenebb a politika — különösen a nagypolitika. Obama, Romney, Hollande, Sarkozy, Merkel asszony, javarészt már nem maguk írják a beszédeiket. Ez válik egyre inkább divattá a mi világunkban is. Vannak kivételek, vannak még mindig egyéni bravúrok és egyéni marhaságok, de a tendencia az, hogy kommunikációs szakértőkre és cégekre bízzák annak az eldöntését, hogy mi a közlendő. Nemritkán ugyanaz a kommunikációs cég fogalmazza meg különböző (esetleg éppen egymással versengő) politikusok retorikai poénjait. (Talán Bill Clinton maradt valamelyest kivétel.) Az ígéreteket sem az határozza már meg elsősorban, hogy melyik politikus mit szeretne és mit remél, hanem inkább az, hogy a szakértők szerint mit lenne a leghatásosabb ígérni. A szakértők gyakran hasonló következtetésekre jutnak — és ehhez a copy-paste kultúra is hozzájárul. Ma már szinte minden párt (akár jobboldalinak, akár baloldalinak nevezik) „munkahelyteremtést” tűz a zászlajára, „a bürokrácia csökkentését”, „korrupció elleni harcot”, „reformokat” és „fenntartható fejlődést”.  Így sokkal kevésbé kötődik személyhez és személyi becsülethez a politika. Amit a legutóbbi választások alatt — és után — tapasztaltunk, az nem csupán szerbiai jelenség, de az itteni fátyolozó technikák még igen fejletlenek, minden jobban látszik.

* Közerkölcsünk romlására utal az is, hogy a publicisztikából kezd eltűnni az érv, hamis vádak alapján gyalázzák egymást az emberek. Napról napra látjuk, hogy a tömegmédia milyen hamis értékeket állít középpontba, a kereskedelmi adók a gyors eladhatóság reményében a ,,celebek”-et mint igazi sztárokat igyekeznek bemutatni, hamis életszemléletet közvetítve a fiatal generációnak. S amíg a pénzmaffia uralja a világot, addig nem lesz igazi demokrácia sehol sem, mondják a szakemberek, hozzátéve, hogy annak megteremtését, a közerkölcs javítását saját magunk megreformálásával kellene kezdenünk. Te hogyan látod mindezt?

— Azt hiszem, ezek sem teljesen új jelenségek, csak ismételten új környezetekben kell újra meg újra felfedeznünk ugyanazokat az emberi hibákat.  Sokan azt hiszik például, hogy a bürokratikus merevség, túlszabályozás az állam hibája. Ez igaz is, de az is igaz, hogy az emberi értékektől elforduló túlszabályozás emberi gyengeség, mely ugyanúgy előfordul privát keretek között is. Egy amerikai újságot olvasva 2012. július 4-én jegyeztem fel, hogy Floridában egy strandon az életmentést egy Jeff Ellis and Associates nevű magánvállalat vette át az államtól. Ők elbocsátották Tomas Lopez 21 éves hivatásos életmentőt. Lopez bűne az volt, hogy egy segélykérésre válaszolva elindult, hogy megmentsen egy fuldoklót, pedig a szerencsétlen olyan helyen fuldokolt, mely Lopez munkaterületén (szektorán) kívül esett. Lopez így túllépte a cégtől kapott hatáskörét, és felmondást kapott. Meg kell tanulnunk, hogy változó kontextusokban is felismerjük ugyanazokat a problémákat.  
A fényűzésről szóló könyvében Farkas Geiza ír azokról a törzsekről, amelyek között a fényűzés domináns megjelenési módja az, hogy a kiváltságosok annyi aranykarikát fűznek az orrukba, amennyit csak lehet. Ez megszűnőben van, de egyáltalán nincsen megszűnőben az irracionális és bizarr fényűzés.
A sajtószabadsággal kapcsolatban is tudnunk kell, hogy azt nemcsak egy tényező veszélyezteti. Ami a hamis vádakat illeti, azt hiszem, fontos észrevenni ennek egy árnyaltabb, de nem kevésbé veszélyes változatát. Egy készülő jogásznovellámban, melynek központjában egy 1942-beli sajtóper áll, Tom Stoppard segítségével is igyekszem magyarázatot keresni. Tom Stoppard angol drámaíró ezt mondta: „Az egész életem várakozás kérdésekre, melyekre már elkészítettem a válaszokat”. Közéleti szereplőinknek, íróinknak, újságíróinknak gyakran nincsen annyi türelmük, mint Stoppard-nak. Nem tudják kivárni, hogy valaki kimondja végre azt a marhaságot, amit diadalmasan tudnak letromfolni — és úgy tesznek, mintha kimondta volna.

* Nagyapád szabadkai könyvbemutatóján ezt mondtad: érdekes, hogy hány valóságváltás volt a mi történelmünkben! Hányszor fordult elő, hogy a megállapodottnak tűnő világ megváltozott. Úgy látom, hogy állandóan egy friss képződményben élünk... Kifejtenéd ezt a megállapításodat olvasóinknak egy kicsit bővebben is?

— Bonyolult világokban éltünk és élünk, nem könnyű kilátni belőlük. Ahogy körülnézünk, elhelyezkedünk, máris költöznünk kell egy másik világba, akkor is, ha ugyanabban a városban maradunk. Nagyapám életében friss képződmény volt először a Monarchia, majd az I. világháború, majd a kisebbségi sors. Amikor én megszülettem, szüleim remélték, hogy nem lesz háború, és tovább tart (esetleg javul) egy polgári világ. Az ország (Jugoszlávia) aránylag friss képződmény volt. Aztán jött egy új szerencsétlen képződmény, a német megszállás. Aztán néhány év múlva ismét jön egy minden megrögződést felfordító új képződmény, a kommunizmus. Egy idő után már elfelejtettük, hogy ez új, kezdett tartósnak tűnni (azok számára is, akik nem szerették), és aztán jött Milošević. Aztán szétesik Jugoszlávia, az új államképződmények alig egynéhány évig tartanak. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság után következik a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, majd Szerbia és Montenegró, aztán Szerbia. Most az Európai Unió a jövő, a cél. Oda előbb-utóbb valószínűleg elérünk, de minden eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy utána is következik majd valami.

* Mi a véleményed a most felállt kormányról, mit remélhetünk tőle?

— Nem sok bizalmam van benne, de betartanám azt a sorrendet, hogy előbb lássuk a cselekvést, aztán mondjunk ítéletet.

* A kisember, a kis nemzet a történelem viharában hogyan tud megmaradni?

— Egy írásomban, melyben nyelvi kérdésekkel foglalkoztam, megírtam, hogy volt egy pakisztáni diákom, aki kalash nemzetiségű, és kalashomon az anyanyelve. Megkérdeztem, hogy hány kalash él Pakisztánban, mondta, hogy körülbelül háromezer, és néhány generációval korábban szintén ennyien voltak. Saját külön vallásuk is van.
Szóval fenn lehet maradni. Ezen a ponton a politikának is több esélye van arra, hogy elszakadjon a képletektől. Talán a zöldmozgalmak vannak hasonló helyzetben. (Ezt az esélyt el is lehet ugyan játszani.) Mindenesetre, ha azért szállunk síkra, hogy legyenek iskolák kisebbségi nyelven, hogy legyenek többnyelvű névtáblák, igazolványok, legyenek színházaink, kulturális rendezvényeink, sajtónk, akkor másképpen lehet (és másképpen is kell) kommunikálnunk, mint azoknak a politikusoknak, akik abban versenyeznek, hogy ki mondja ki többször, vagy hangosabban, hogy „európai értékek”, vagy „fenntartható fejlődés”, vagy „Kosovo a miénk”. Hadd mondjam el azt is: azt hiszem, a kisebbségi fennmaradás ügyét másként nem is lehet védeni, mint úgy, hogy konkrétumokban gondolkozunk és cselekszünk is. Itt van persze az a kísértés is, hogy válasszunk kényelmesebb (egyesek szerint „magyarabb”) megoldást, és versenyezzünk abban, hogy ki tűz a mellére több kokárdát vagy ki jeleníti meg markánsabban áldozatvoltunkat. A fennmaradásnak viszont az az útja, hogy abban versenyezzünk, ki győz meg több szülőt arról, hogy magyar iskolába adja a gyerekét.

* Köszönjük a beszélgetést!