MEGDÖBBENTå, ahogy így évtizedek távlatából figyelmeztetőn összecsengnek a makacsul ismétlődő, meg-megújuló hamisságok. (Ha a téma kapcsán tréfálkozni lenne kedvünk, akkor már-már javasolhatnánk legszentebb imánk átírását: Mindennapi hamisságainkat add meg nekünk...) Mintha csakugyan annyira szükségünk lenne rá, mintha nem tudnánk nélküle élni...
Amit a csúrogi keresztek felgyújtása kapcsán olvastam, abból gondolok - meg ami arról eszembe jutott - a sok évvel ezelőtt hallott magyarázatra.
Konkrétan: nem mi, nem a csúrogiak követték el azt a kegyetlen mészárlást - mondták most, védve a falujuk, a falusiak becsületét az akkoriak leszármazottai. Szerintük mindez a rögtönítélő bíróság, Tito bíróságának a műve volt. A felelősöket keresve tehát másra mutogatunk, mégpedig a letűnt rezsimre, Titóra meg a kommunistákra. Akkor, jó néhány évvel a 44-es bosszúállás után az egyik szerencsés túlélő (naiv?) meggyőződéssel állította, hogy ott, szülővárosomban az öldöklést a királypárti szerbek követték el, akik akkor még azt hitték, hogy a régi rezsim, a szerb királyság jön majd vissza. Szerencsére a kommunisták gyorsan átvették a hatalmat, s aztán már testvériség-egység...
Az emberi gyarlóság, bárgyúság tipikus példája. Rólunk, (nemzeti) közösségünkről másokra terelni a felelősséget valamilyen elítélendő, súlyos bűncselekmény miatt. Ami 42 telén történt, az a szörnyűség a magyarok szégyene, valójában azt mondhatnánk, hogy a fasiszták által elkövetett megannyi borzalmas vérengzés egyike, de a fasizmus abban az esetben nem német, nem olasz, nem horvát vagy román, hanem magyar nemzeti alakulatban nyilvánult meg. Tehát a felelősség is a magyarokra hárul. Hogy elítéljék a gaztetteket, és bíróság elé állítsák, megbüntessék a tetteseket.
Ehhez hasonló a képlet a 44-es bosszú vizsgálatakor is. Megszámlálhatatlan a kommunisták által elkövetett súlyos gonosztett, de ami itt, velünk történt, azért nem lehet más nemzetiségű kommunistákat felelőssé tenni, azért csakis a szerbeket terheli a felelősség. Ez persze nem jelentheti azt, hogy a negyvennégyes gonosztettekért az egész szerb nemzetet meg kell büntetni. De a tetteseket, a konkrét személyeket mindenképpen. Hogy eddig ez nem történt meg, az a szerbek szégyene. Ezt senki más le nem moshatja róluk, csak ők maguk.
Ha egy nemzet beismeri, hogy súlyos gonosztetteket (ártatlanok ezreinek megkínzása, lemészárlása) követett el a vele együtt élő más nemzetiségű csoportok soraiban, beismerése akkor lesz hiteles, ha letartóztatja és bíróság elé állítja, megbünteti őket. Egyelőre nagyon messze vagyunk ettől, szóba se jön ilyesmi. A csúrogi eset kapcsán megszólalók között volt olyan, aki azt mondta, legjobb lenne, ha visszaköltöznének a magyarok, de voltak, akik úgy vélték, nem sok olyan lehetett az áldozatok között, aki ártatlan volt. Ha meg voltak ilyenek, akkor ezt bizonyítani kell. És voltak többen, akik féltek, nem mertek arról beszélni, mi történt Csúrogon 44 őszén, telén.
Az évfordulók alkalmával minden évben gyászszertartás, megemlékezés az áldozatokról. Emlékeznek a szerbek a razzia szörnyű napjaira, s most már megszervezik a magyarok is a 44-es megtorlás áldozatairól való megemlékezéseket. Persze, ilyenkor nem lehet nem szólni a gyilkosokról, a más nemzethez tartozókról, akik ártatlan nemzettársaink ezreit gyilkolták le.
Rendszerint politikai és egyházi szertartás ez, gyászoljuk ártatlan hozzátartozóinkat és vádoljuk évről évre gyilkosaikat. Közben egy szót sem ejtve arról, hogy talán mi magunk, szerbek is, magyarok is felelősek vagyunk, magatartásunkkal talán mi magunk váltottuk ki azt az ellenakciót, aminek áldozatait most is gyászoljuk. Nem biztos, hogy a megbékélést szolgálja az évről évre ismétlődő egymásra mutogatás.
Lehet, hogy sokkal inkább az érdekeinket, a közös érdekeket szolgálná, s az áldozatok emlékéhez is méltóbb lenne, ha közös elhatározás alapján a megemlékezés keretében a politikai propaganda helyett a gyászszertartás alatt - ha már egyházi is - megpróbálnánk tisztázni magunkban azokat a bűnöket, amelyeket a másik nemzet ellen elkövettünk egyúttal számba véve azt is, amit a kiengesztelődés érdekében tehetnénk. Hogy mondta a költő? Mit rákentek a századok,/ Lemossuk a gyalázatot...
Elég régen mondta már, eddig nem sok foganatja volt a szavának, ideje lenne hozzáfogni a lemosáshoz. Talán hálásak lennének érte az unokáink.