Csaknem harminc esztendővel ezelőtt, 1992. május 16-án Szabadkán, a Népkör színháztermében harmincnyolc tagszervezet megalakította a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetséget. Nem szóltak harsonák, virágeső sem várta az ott levőket. Csendes, bensőséges ünnep volt számunkra az a nap.
A sötét felhők mögül kibukkant a napkorong, és sugarai, a reménység sugarai köszöntötték azt az összefogást, amely létrehozta szellemi életünk egyik szerény szervezetét.
Tíz évvel később, 2002. május 19-én, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség fennállásának 10. évfordulóján Dudás Károly, a szövetség elnöke ünnepi beszámolójában megjegyezte: „Szolgálni álltunk mi össze 1992 legszebb hónapjában, szolgálni hitünk szerint a legszentebb ügyet: anyanyelvünket, őseink által ránk hagyott nemzeti kultúránkat, közösségként való megmaradásunkat. Ezt a szolgálatot, ha néha botladozva is, néha megtorpanva is, de — nyugodt lelkiismerettel kimondhatjuk — tisztességgel végeztük. S végezni kívánjuk az elkövetkezőkben is!”
Ez a nemes szolgálat, melybe mélyen beleágyazódott a küldetéstudat, éltette és élteti ma is a szervezetet, melynek igen hamar sikerült összefognia szellemi életünk szertefutó szálait, és ami különösen fontos volt, az itt élő honfitársainkat kollektív cselekvésre képes közösséggé szerveznie.
Faragó Árpád (jobbról) Molnár Józseffel, a kupuszini Sturcz József Amatőr Színtársulat vezetőjével a tavalyi találkozón (Stock János felvétele)
Ma művelődési szövetségünk jócskán több mint száz tagszervezetének munkáját segíti, koordinálja. Nehéz lenne felsorolni mindazokat a rendezvényeket, találkozókat, vetélkedőket, megemlékezéseket, ünnepeket, amelyek mögött ott áll a művelődési szövetség. A kissé hosszabbra sikeredett bevezető után rátérnék arra, amiről valójában szólni szeretnék.
A művelődési szövetség rendkívül gazdag és színes palettáján ott találjuk a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozóját is. Ez persze természetes, ha tudjuk, hogy ezt a rendhagyó találkozót huszonöt évvel ezelőtt a szövetség indította útjára.
S mondjuk itt el mindjárt, hogy a szövetség egy olyan válságos időszakban (1996-ban) kezdeményezte a rendezvény létrehozását, amikor a menni vagy maradni kérdéssel feküdtünk le és keltünk fel. Igen! A kilátástalanság legsötétebb napjaiban! Bátor lépés volt. Sokan nem hittek abban, hogy a találkozó mozgósítani tudja majd a közönséget, a nézőket. Ám helyénvalónak bizonyult a döntés! Színjátszó mozgalmunk, mely a ’90-es évek elején igen súlyos válságba került, sőt, egyesek már temették is, újjáéledt, majdnem teljes egészében újjászerveződött. Sikerült tehát a találkozóval színjátszásunkat elmozdítani a holtpontról, a mozgalom belső életében „rendet teremteni”, újra életképessé tenni. S ami a legfontosabb volt: a közönség nemcsak támogatta a szövetség kezdeményezését, hanem bensőséges ünneppé avatta a Vajdasági Magyar Színjátszók Találkozóját, a szó legigazibb értelmében.
Most, amikor a szövetség színjátszóink jubileumi, 25. találkozójára készül, a színjátszó társulatainkkal karöltve, talán megengedhetem magamnak, hogy elmondjam, mit éreztem, hiszen csaknem tizenöt esztendeig, mint a zsűri egyik tagja, ott voltam, ott lehettem a találkozón.
Ültem esténként a sötét nézőtéren, a zsúfolásig megtelt színházterem széksorainak egyikében, és a közönséggel, a nézőkkel együtt néztem, mi történik fenn a színpadon, a reflektorok fényében. Ültem ott meghatódva, és önkéntelenül József Attila Tél című versének első két sora jutott eszembe:
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hogy melegednének az emberek.”
A tavalyi szemle legjobb hagyományos előadása, a Tuladunai (Kupuszina)
Mormolgattam magamban ezt a két verssort, és arra gondoltam, hogy azok ott fenn a színpadon, a lelkes, tiszta szívű színjátszók a tűzrakók! Igen, ez járt a fejemben, ezt éreztem: ők azok, akik rakják a József Attila-i tüzet, rakják, hogy „melegednének” az emberek, hogy egy kicsit másnak, szebbnek érezzék ezt a mi rideg, mostoha világunkat. Szinte éreztem ennek a tűznek a melegét, és egyszerre nemcsak egymástól szigorúan elhatárolódott emberekként ültünk ott a széksorokban, hanem eggyé kovácsolódva, megbonthatatlan közösséget alkotva, és megtörtént az, ami elkerülhetetlen volt: az együtt lélegzés csodája.
Ezt az együtt lélegzést vitte és viszi magával ma is a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozója. S a közelgő ünnep, színjátszóink 25., jubileumi találkozója nemcsak arra lesz alkalom, hogy köszönetet mondjunk azoknak, akik ezt az eseménysort megálmodták és hosszú éveken keresztül éltették/éltetik a szolgálat hűségével, mélységes alázattal, elhivatottsággal, hanem arra is, hogy elmondjuk: a találkozó továbbra is jelen lesz művelődési életünkben, a városokban, falvakban és a szórvány zárt világában. A Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók idei, jubileumi találkozójának a házigazdája Szaján lesz.