— A találkozásunk nem lehet véletlen, már hosszú ideje tervezem ugyanis, hogy elmesélem az életem magának — mondja mosolyogva az egyszerű öltözetű, de választékosan beszélő idős asszony. — Régóta tervezek egy utat a városba, de a fiaimnak sosincs idejük arra, hogy elvigyenek, a lábaim pedig már nem fogadnak szót, akkor lépnek, és akkorát, amekkora kitelik az erejükből. Ez pedig nem sok. Hála istennek, hogy látogatóba jött a szomszédba, így megspórolt nekem egy utat. Néhány éve egyedül élek, de nem tudom megszokni, hogy még esténként sincs senki a közelemben, akivel szót válthatnék. Nekem nagyon nehezemre esik ez a magány, mert öten voltunk testvérek, a férjem családja pedig még nagyobb volt, ők heten voltak. És ahogy önállósultak, valamennyien a közelben vettek vagy kaptak telket, így az egész família egy rakáson volt. Eleinte. Mert a gyerekek nőttek, iskolába jártak, majd egymás után hagyták itt a tanyasi házakat, melyekbe — nyáron, amikor a munkák dandárja van — az idénymunkásokat helyezték el.

A férjem volt a legfiatalabb, és ez jelentősen kihatott a jelleme kialakulására is. Az idősebb testvérei ugyanis úgy bántak vele, mint egy játékszerrel. Talán ezért maradt örök gyerek. Nem szeretett dolgozni, de nem volt iszákos, sem verekedős, engem is csak ugratott, de egy ujjal sem bántott. Mindig viccelődött, és betegesen ragaszkodott a kalaphoz. Három kalapja volt: egy otthoni, melynek már zsíros volt a karimája; az egy kicsit jobb állapotban levő arra szolgált, hogy a szomszédba menjen benne; a harmadik az ünnepi volt, melyet csak a templomban meg a városban viselt. Amíg fiatalok voltunk, azt mondták — még anyósom is —, hogy szereti a más asszonyát, de ez engem hidegen hagyott. Én a szüleimnél is megszoktam, hogy dolgozni kell, így ezt csináltam a házasságunkban is, talán ezért volt mindig nyugalom nálunk.

De ahogy idősödtem, nekem is egyre nagyobb teher volt a 12 hold föld megmunkálása. A két fiunkra nem sokat számíthattam, a városba jártak szakközépiskolába. Sokszor kértem a férjemet, segítsen már be egy kicsit a munkákba, mindig meg is ígérte, de sosem tartotta be. Ahogy idősödtem, egyre jobban idegesített, hogy amikor este holtfáradtan hazaértem a földekről, ő már két-három szomszéddal ott ült a gangon, és kártyázott. Anya, de jó, hogy jöttél, főzzél már egy jó kávét — mondta ilyenkor. És én főztem, miközben mondogattam: Istenkém, csak egy héttel éljem túl, hogy legyen néhány nyugodt napom az életben. Már meghaladtuk a hatvanat, amikor nagyon megázott a férjem, tüdőgyulladást kapott, és az el is vitte néhány hét alatt. Az idősebbik fiunk már nős volt, a fiatalabb is készült kiválni a szülői házból. Nem ment el, hogy én ne maradjak egyedül. Egy év múlva hazahozta a feleségét, és ott maradtak velem. Sajnos, az erőnlétem egyre fogyott, a térdeim felmondták a szolgálatot, lassan elkezdtem leépülni. A házimunka a menyemre maradt, sőt időnként én is a segítségére szorultam, amit ő hamar megunt. Hát úgy döntöttek, hogy Palicsra költöznek albérletbe, még mielőtt elmérgesedne köztünk a viszony. Így maradtam teljesen egyedül. Ha hívom őket telefonon, elmondom, mire van szükségem, megveszik és elhozzák. De nagyon vigyáznak, hogy ne unjam meg őket, egy-két óránál tovább nem maradnak. Szerencse, hogy jók a szomszédok, számíthatok a segítségükre. Ha nagyon fáj a lábam, és nem tudok még a WC-ig sem elmenni, ismét fohászkodok, mondván: Istenkém, én segítséget kértem tőled, nem büntetést. Válasz persze nem jön, és az élet megy tovább. Kérdezték a gyerekek, bemennék-e az idősek otthonába. Mondtam nekik, hogy nem szívesen, de ha muszáj lesz, akkor úgysem kérdeznek. Végül beláttam, hogy nem tudom magam egyedül ellátni, hát javasoltam, intézzék el a formaságokat. Pszichológushoz is el kellett menni, aki megkérdezte, önszántamból megyek-e be. Őszintén válaszoltam, hogy nem, mire ő azt mondta: jóasszony, gondolja meg a választ, ha önt a gyerekei erőszakkal akarják az otthonba tenni, nekem azt le kell írnom. Nem akarok én a fiaimnak rosszat tenni, de otthonba sem akarok önként menni. Megpróbáltam. Bent voltam három hétig. És azt mondtam a gyerekeknek, vigyenek haza. Ha nehezükre esik, csak karácsonykor és húsvétkor jöjjenek, valahogy megleszek. És ha a Jóisten igazságos, majd hamarosan eljön értem. Hiszen nekem már nincs több feladatom az életben: felnőttem, anya lettem, felneveltem a gyerekeimet, becsületes, jó emberek lettek. Azt hiszem, ezzel minden földi feladatomat teljesítettem. Tudom már, hogy az egyedüllét nagy teher, de megpróbálom elviselni, hiszen nincs már sok idő a befejezésig.