Korica Miklós 1949-ben, Kanizsán látta meg a napvilágot. Első nagyobb szerepét — ami a Pinocchio volt — már az általános iskolában eljátszhatta. Tizenévesen Koncz István kanizsai színigazgató vette szárnyai alá. Négy esztendőn át szinte minden hétvégét a színpadon töltött. 1970-ben érte el első sikerét. Óbecsén, a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén elsődíjas lett, majd a Népszínház ösztöndíjasaként tanulhatott tovább. A budapesti Színművészeti Akadémián Várkonyi Zoltán osztályában végzett. Feleségét, Jónás Gabriellát is itt ismerte meg. Nem szerettek azonnal egymásba, hiszen hónapokig nem volt közös jelenetük sem, csupán ismerkedtek, szokták az új helyzetet. Akkor kerültek közel egymáshoz, amikor egy nyári műsorral a magyarországi építőtáborokat járták. Elsőévesen Korica megkérte szerelme kezét. Gabit akkoriban nagyon elkeserítette, hogy eltanácsolták a színiiskolából, Miklós pedig, hogy vigasztalja, ezekkel a szavakkal adta át neki a gyűrűt: „Meglásd, mi még egy napon híresek leszünk!” Harmadévesek voltak, amikor összeházasodtak. Gyermekük születése után visszatértek Szabadkára, és az évadnyitón bemutatták őket az akkori társulattagoknak.

Az 1970-es évek közepén szinte egy éjszaka alatt befutottak. A töretlen népszerűség, a sikersorozat húsz éven át tartott. E két évtized alatt több mint száz bemutatójuk volt, és nagyrészt főszerepet játszottak. Ez volt a Népszínház aranykora, a Virág Mihály és Szabó István nevével fémjelzett ragyogó korszak. Miklós egyik első jelenése a Liliomfi epizódszerepében volt. Az előadás befutott, a századik repríz után azonban le kellett venni a műsorról, hogy más darabok is helyet kaphassanak — sok kollégának ugyanis nem jutott volna munka, ha a Liliomfi repertoáron marad. Később következett élete legemlékezetesebb bemutatója, a Rómeó és Júlia, amelyben feleségével játszották a  címszerepeket. A kritikusok, ítészek véleménye megoszlott: egyeseknek Rómeó alakítása nyerte el a tetszését, mások inkább Júlia mellett tették le voksukat.

Ezután jöttek a fekete évek, avagy a Ristić-korszak. Ők még ekkor is a kivételezetett művészek közé tartoztak, hiszen sokat játszhattak, de anyanyelvükön egyre kevesebbszer léphettek színpadra. Miklós egy idő után kilépett a Népszínház társulatából, mondván: hogyha magyarul nem játszhat, akkor más nyelven nem hajlandó. Mondta ezt annak ellenére, hogy vegyes házasságból származott: édesapja szerb, édesanyja magyar volt. Mindeközben, aki Ristić mellett maradt, az Ljuba Tadić és Rade Šerbedžija urakkal léphetett a világot jelentő deszkákra, homokra, a palicsi mólóra vagy éppen oda, ahol/amin komédiáztak... A kilencvenes évek elején — a kialakult pokoli helyzet miatt — úgy döntöttek, hogy egy évre a kassai Thália Színházhoz szerződnek. Egy évadon át szerepelt műsoron az ő főszereplésükkel színre vitt Jövőre veled ugyanitt című sikerdarab. Ugyanebben az évtizedben, az Egerben eltöltött három esztendőben a drámairodalom legnagyobb alakjait formálták meg. Korica mégis visszavágyott Szabadkára — végig érezte, hogy itt van az ő otthona, az igazi színháza. Amikor a kétezres években hazatért, már senki sem kínált fel szerepeket számára. Várta a megoldást, várt egy megmentőt, aki megmagyarázza neki mindazt, amit nem értett, és közli: most már játszhat — de mindhiába. Feleségén kívül senki sem segítette. A közönség persze sosem feledte el. Olyan helyeken is tudták, hogy ki ő, ahol csupán egy asztalnyi fellépőtere volt a kultúrháznak.

Korica Miklós egy olyan korban — a múlt század hetvenes éveiben — lett naggyá, amikor még óriásplakátokon hirdették az esti színielőadásokat, amikor a nagyérdeműt nem kellett a tapsrendre tanítani, mert minden néző tudta, hogy mikor és kit érdemes jutalmazni. A Film Színház Muzsika pesti munkatársa ezt írta róla: „Korica ékesen beszél, mint Latinovits, határozott és jóképű, mint Agárdy, de olyan lobbanékony, mint Bessenyei. Mindemellett, valahogy mégis más, mint ők, és ezért olyan szerethető.”

A délvidéki Don Juan 64 éves korában lett az égi színtársulat örökös tagja.