A tótkecegi zsidóhalról — Az egyébként békés természetű halak közé sorolt márnában is van némi ragadozó hajlam. A nyár legmelegebb szakaszában azonban ez a hajlam határozottan érvényesül. Ezt bizonyítja „kis barátom” legújabb zsákmánya is a Tiszán, hiszen a júliusi kánikulában egy 3,5 kg-os márnát fogott twisterre (erről még lesz szó a későbbiekben).
Ervint talán nem kell külön bemutatnom az olvasóknak, hiszen már számtalan írásomban szerepelt az elmúlt években. De akik még nem ismerik, azoknak annyit mindenféleképpen el szeretnék mondani róla, hogy évekig horgásztunk együtt, ritkítottuk a Ludasi-tó pontyait. Ő akkor a fiatal kora ellenére, be kell vallanom, sikeresebben. Aztán lassan kinőtte a csónakos-úszós horgászatot, egyre többször vette kezébe a pergetőbotot. Ma már állíthatom, hogy a pergetőhorgászat nagymestere. Ennyit a „kis barátomról”, a márnáról azonban többet szeretnék mondani.
Erre a halra akkor figyeltem fel először, amikor valahol ezt az öles betűkkel írt címet láttam: A tótkecegi zsidóhalról. Utánanéztem, hogy vajon mióta, hol és miért viseli a márna ezt a kissé sértő elnevezést. Persze ez is csak az egyik népies elnevezése a sok közül. Szatmári Jenő István húsz évvel ezelőtti írásából ennek a „becenévnek” az eredetére is fény derült.
Először is azt kell tisztáznunk, hogy valójában melyik márnáról van szó, hiszen vizeinkben két különböző fajta él. Az egyik a rózsás márna (Barbus barbus), mely a síkság folyóinak lakója. Tekintélyes méretet ér el, mifelénk a súlya 4-6 kg is lehet. A kifogható méret 40 cm-nél kezdődik. Egyébként ez a márnafajta nem túlságosan igényli az oxigént, ráadásul a meleget is jobban viseli. A másik márnafajta, a Petényi-márna (Barbus peloponnesius) Petényi János Salamonról kapta a nevét. Tiszta vizű hegyi patakok és folyók lakója, oxigénigényes, és a meleget sem nagyon tűri. A 18 fok feletti vizet már el sem tudja viselni. Rendkívül lassan növekszik, és 20-25 cm-nél nagyobb méretet nem is ér el. Ötéves korára mindössze 18 cm-es. Védett hal, a Természetvédelmi Világszövetség vörös listáján is szerepel. Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke 100 000 Ft. Ezt a márnafajtát nevezi a nép tótkecegi zsidóhalnak.
Már Hermann Ottó, a neves halbiológus, tudós is említést tett a tótkecegi zsidóhal elnevezésről. További népi elnevezései: kövi márna, magyar márna, bartafia, semlehal, semlény, semlyéng, samléng, zsemling, zsemlehal, zsömlehal, semling, zsemlemárna, zsemlénk stb.
Szatmárit, aki egyébként egy turisztikai magazinnál dolgozott, annak idején fűtötte a vágy, hogy megfelelő magyarázatot kapjon a kérdéses becenév eredetéről. Liberális ember lévén valamiféle megkülönböztetést érzett az elnevezésben, mely akár a halra, akár az említett két népcsoportra egyaránt sértő lehet. A kérdés tehát az volt, hogy ez a márnafajta mi miatt kapta a tótkecegi zsidóhal nevet. A márna bajusza miatt esetleg? A felvidéki zsidóság viszont szakállat hordott. Vagy a nagy orr miatt? De akkor miért tót? Mindenesetre annyi már biztos volt, hogy a névnek köze van a tót atyafiakhoz. Tótnak a Felvidéken élő szlovákokat hívták, akik többnyire a hegyvidéken éltek. Mivel a Petényi-márna a gyors hegyi folyók felső szakaszában található meg, némi utánajárással rá lehet jönni, hogy a tótkeceg valójában nem más, mint a tótkeszeg egyik nyelvi változata. Eredete pedig az, hogy a tótok — keszeg helyett — márnát fognak és esznek a hegyi folyók partján. A márna az ő keszegük.
A rejtélyes elnevezés másik tagjára, a zsidóhalra is lett magyarázat, igaz egy kicsit később. Szatmárinak egyszer egy lengyel utazási iroda vendégeként lehetősége nyílt egy lengyelországi horgászatra. Kíséretével a Sam folyó felső szakaszán jártak, mely egyébként egy festői szépségű vidék, és éppen Sanok városánál keltek át a hídon, amikor is egy horgászcsoportba ütköztek. Valamennyien egy-egy márnával megtömött szákot cipeltek. Ez ideális alkalom volt az érdeklődésre: hol fogták, és mire. Persze amikor egyik idegen nyelven sem boldogultak, a lengyelek a híd alá mutattak, hogy ott fogták a sok halat, a csalira vonatkozó kérdésre pedig csak azt mondogatták, hogy „máca, máca”. Mivel azonban látták a magyarokon, hogy ezt nem értik, elküldték az egyiket a boltba, hogy vegyen „mácát”. Hozott is, és Szatmári ekkor világosodott meg! A „máca” ugyanis nem más volt, mint a maceszliszt, a kedvelt és finom zsidó étel, illetve a csaliként használt maceszgombóc alapanyaga is. Hát innen ered a zsidóhal elnevezés! A Felvidéktől Lengyelországig már régen rájöttek, hogy ez a legjobb márnacsali.
Most, hogy a márna becenevének eredetét már tisztáztuk, visszatérhetünk Ervin minapi zsákmányára, a 3,5 kg-os rózsás márnára, melyet július 16-án, 18 óra körül fogott a Tiszán. Hozzá kell tenni, hogy ez nem is az első márna, melyet így fogott. A hal egy olyan köves részen tartózkodott, ahol a meder hirtelen mélyül, emiatt pedig a vízáramlás is erősebb. Ervin azonban ennél többet nem mondott a helyről, még nekem sem. Hiába, a horgászat íratlan szabályai rá is vonatkoznak. Az ő beszámolói is úgy kezdődnek, hogy egy titkos helyen...
A szerelésről annyit, hogy a bot egy 2,52 méteres, 8-32-es dobósúlyú Composite Developments Blue Rapid. Az orsó márkája Daiwa Infinity Q 3000, a zsinór fonott, és a csomagolásán azt írja, hogy Unitika Power Jigging 15 lb, és monofil, 0,35–ös előkével használta. A műcsali pedig Kalin’s Lunker Grub 5’’ Twister, 22 gramos ólomfejen.
