Szinte megrészegedik az ember a párában úszó erdő szépségétől, az illatok kavalkádjától. Bódító a vaddohány kipárolgó illata, a repceföldek sárga színe pedig vetekszik a nap ragyogásával. Csodás érzéseket él meg ilyenkor az, aki kalandozásra adja fejét.

Nem kell messzire utazni a szépségért, pénzbe sem kerül, elég kimenni a városból, faluból a legközelebbi mezőre, erdőbe. Szúnyog- és kullancsriasztó krémet feltétlenül vigyenek magukkal, mert nélküle vad csapkodássá válik a varázs! A rutinos vadászok tudják ezt.

Nemrég én is kigyalogoltam az egyik etetőhelyre, és olyan kalandban volt részem, amelyet nem felejtek el egyhamar. Mivel a szolgálati autónk már két hónapja működésképtelen, így sokszor hátizsákban visszük ki a kukoricát az etetőkhöz. Ilyenkor megpihenünk a magaslesen, és várjuk az arra tévedő vadat. Most is erre készültem, észrevettem azonban, hogy az etető melletti fák lombjai alatt egy vadkoca hűsöl a malacaival. Gondoltam, hogy majd szétszaladnak az állatok, ha megjelenek, de majdnem nekem kellett elfutnom, mert nem vettem észre, hogy két malac mögém került, és ezt a koca nem nézte jó szemmel. Nagyot horkantva, füleit hátralapítva, szemöldökét megemelve elindult felém. Tudtam, hogy ha hátat fordítok neki, fellök, és nemcsak a nadrágom látja kárát, hanem magam is. Óvatosan, ám határozott léptekkel igyekeztem kikerülni a malacok és a koca közül. Mikor már eléggé eltávolodtam, megálltam. Ekkor megint felém rontott a fúria, majd lefékezett, és visszament a kicsinyeihez. Bementem a fák közé, és onnan figyeltem őket. A szél az én irányomba fújt, nem is láthattak már, így nem tartottak tőlem. Enni kezdtek. Én meg néztem őket, és csodáltam, hogy ezek a durvának nevezett állatok milyen harmóniában tudnak együtt csámcsogni. Persze, a maguk vaddisznó módján azért oda-odaböktek egymásnak, de csak úgy, a miheztartás végett.

•

A minap egy kedves, volt falubéli ismerősömnél voltunk vadászvacsorán. Az ő erdélyi barátai meséltek egy érdekes, kalandos történetet. Újságíró emberről lévén szó, munkája nagy részét irodában végzi. Ezért is örült meg annyira, amikor ottani vadász barátai meghívták rókavadászatra. Mivel fegyvert nem vihetett magával, így hajtóként élvezte a közvetlen kapcsolatot a természettel. Mondták neki, hogy menjen be a völgyben levő nádasba, csapjon zajt, és kövesse a patak folyásirányát. Ne izguljon, nem tévedhet el, mert úgyis meg fogja látni a nádas végén a vadászokat, akik a patak két partján állnak majd. Magasabban lesznek, látni lehet majd őket — tették hozzá. A hajtás el is kezdődött annak rendje és módja szerint. A hajtók nagy csinnadrattával vonultak a szárazon zizegő nádlevelek között, kutyák ugattak, fácánok szálltak fel — egészen addig a pillanatig, amíg a nádasban levők azt nem látták, hogy a partoldalban álló vadászok lövés nélkül, hanyatt-homlok iszkolnak, ki merre lát, a kutyák meg csaholva-szűkölve kerítenek be valamit a nádas szélén. Fene nagy róka lehet — gondolta a városi újságíró, és ha már ott van, hát csak megnézi magának! Széthajtotta a nádat, kinézett. Majd visszahajtotta, és ő is szedni kezdte a lábát, ahogyan csak tudta, de visszafelé, mert nem rókát ugattak a kutyák, hanem egy termetes anyamedvét és két bocsát. Szerencsére az állat nem támadott meg senkit, kicsinyeivel elvonult az erdő csendesebb zugába. Másnap a következő címmel jelent meg a tudósítás a helyi újságban: Megijedt a medve az újságíró éles tollától!

Kalandos, szép nyarat kívánok mindenkinek!