* Te már az a generáció vagy, amelyiknek régóta ott a zsebében egy fényképezni tudó telefon, a képek körülvesznek fiatal korod óta. Miért és mikor kezdett el érdekelni a fotózás?

— Az első telefonom általános iskolában egy Nokia volt, melyen még nem volt kamera. Ezt azért kaptam, hogy a szüleimet elérjem, hogyha bármi gond van. Az első okostelefonom a gimnáziumban kaptam, akkor kezdtem makroképeket készíteni, mert nagyon érdekeltek a részletek, a textúrák. A Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban volt fotósképzés is egy éven keresztül, ahol alapszinten tanultuk a műfajt. Ez volt az a pont, amikor rájöttem, mennyire csodálatos a fotográfia világa. A harmadik év végén szereztem saját gépet, s akkoriban tájképeket készítettem, Andor barátommal jártam ki a mezőre fotózni. Amikor befejeztem a középiskolát, gondolkoztam, hogy hova, merre tovább. Én nem vagyok a legkommunikatívabb ember, sokszor elakadok a szavakban, mondatokban, arra gondoltam, ezt akár fejleszteni is lehetne, gyakorlat teszi a mestert, s erre nagyon jó terep a riportfotográfia. Az emberek mindig is érdekeltek, a történeteik, meséik, tapasztalataik, hiszen általuk én is tanulok a világról, magamról. 

A szerző felvételei

* Akkor ez volt a döntő érv a fotó szak mellett?

— Igen. És a történetmesélés. Rájöttem, hogy a fényképezőgép olyan eszköz, amely ezt segíti. De persze oda is kell figyelni, hogy hogyan használjuk ezt fel. Valahol ez felelősség is. Mert fontos persze az objektivitás, de okosan kell bemutatnod a témádat. Bizonyos határok nem átléphetők.

* Hogyan készültél az egyetemi felvételire, és az milyen volt?

— Első körben egy online portfóliót kellett elküldeni, és egy motivációs levelet, hogy miért szeretnék éppen erre a szakra járni. Harminc képet kértek. Akit kiválasztottak, az továbbjutott a második körbe, ahol négy témát kaptunk, ebből kellett választani, s azt két napon belül kellett lefotózni, itt figyelték az egyediséget, eredetiséget s azt, hogy hogyan gondolkodunk.

* És melyik témát választottad?

— Azt hiszem, az időt választottam, és Zentán fotóztam az erdőt, mert akkoriban nagyon elkezdték irtani az erdőket, a fotókon az elmúlást igyekeztem megörökíteni, és persze rengeteg makrofotót készítettem. Ez tetszett az akkor még leendő tanáraimnak, így továbbjutottam. A harmadik kör a személyes találkozó volt, ahol pluszpontnak számított, ha előhívott képekkel érkeztél, én jó, stréber diák módjára így is tettem. Beszélgettünk, elmondták, mire számíthatunk, aztán jött a hír, hogy felvettek.

* És hogyan kell elképzelni magát a képzést? Mekkora teret kaptok a kísérletezésre, saját projektumok kidolgozására?

— Szerintem elég nagy a terünk minderre. Az első szemeszterben szoktunk össze. Nagyon sokféle helyről, különböző tudással érkeztünk, így az első szemeszterben a tanárok igyekeztek mindenkit egy hasonló szintre felhúzni. Ekkor tanultuk a technikát, expozíciót, objektíveket stb., aztán a második szemeszterben kell választani az alkotói, divat- vagy riportfotó közül, s innentől ezen van a hangsúly. Azt tudtam, hogy a divatfotózás nem érdekel, az alkotói fotográfia már igen, a nagyon megrendezett képek és a mögöttes gondolatok, de ami úgy istenigazából érdekelt, azok az emberi történetek, így a riportfotó mellett tettem le a voksom.

* A tanáraid között van olyan, akire mesterként tekintesz?

— Igazából szinte nem is csak tanárként nézem őket, s ők is elvárják, hogy alkotótársakként viszonyuljunk egymáshoz. Sokszor megesik, hogy egyik-másik kisebb munkába bevonnak bennünket vagy átadják nekünk. Számíthatunk egymásra, ez a lényeg. Akire különösen felnézek, az Pettendi Szabó Péter. Óriási tudása van, nagyon elismert ember, én is nagyon irigylem a gondolkodásmódját s azt, hogy milyen szépen le tudja vezetni a projektumokat, melyeket kitalál. A másik, akit említenék, Zalka Imre, aki első évben tanítja az analóg fotográfiát, mely engem különösen érdekel. 

* Miért éppen az analóg?

— Mert nem látod a képet azonnal, s ezt nagyon szeretem, mert kihívás. Sokan ezért nem szeretik az analógot, mert nem látják egyből, hogy jó kép készült-e, vagy sem. Az analóg fotózás lelassít, rákényszerít arra, hogy gondold át, mit csinálsz, ne fotózz csak úgy, a levegőbe, mint azt sokszor a telefonnal teszed.

* Mondhatjuk akkor, hogy ez a személyiségedhez is jobban illik? Az átgondolás, a nyugalom?

— Ez időszakos nálam, mert télen nagyon szeretek lelassulni, bekuckózni, ilyenkor inkább választom az analóg gépet, a lassúsága miatt, nyáron viszont, amikor jó az idő és pezseg az élet, akkor a digitális gépet kapom fel. Szeretem járni az utcákat, képes vagyok lesétálni akár 10-20 kilométert is, és közben streetfotókat csinálok.

* Jelenleg min dolgozol? Legyen az iskolai feladat vagy ettől független saját dolog.

— Már régebb óta elkezdtem gyerekkorom emlékeit felidézni, s játszótereket fotózni be fekete-fehér filmre. De erre nagyon kevés időm jut a sok feladat miatt. A másik ilyen pedig, amikor szorongó embereket fotóztam. Én magam nem vagyok szorongó típus, de túl nyitott, laza sem. Megkerestem tehát olyanokat, akik szorongó típusok, s őket meséltettem a problémáikról, a szorongásuk tárgyáról, meghallgattam őket, majd készítettem róluk egy portrét. S azt éreztem, jólesett nekik elmondani valakinek ezeket a dolgokat. Voltak nagyon megérintő történetek, például édesapámé is, aki részt vett a délszláv háborúban. Ezt a sorozatot valószínűleg folytatni is fogom. 

* S milyen feladatok várnak rád a közeljövőben az egyetemen?

— Hamarosan megyünk Bátaapátira, mely egy zsákfalu, s az az érdekessége, hogy itt van Paks atomhulladék-tárolóhelye. Régen egy sóbánya volt itt, melyet már nem használnak, s a só elméletileg jól megfogja a radioaktív sugárzást, így jelenleg itt tárolják a kiégett fűtőelemeket. Pénteken megyünk, első nap mobillal fotózunk bemelegítésként, aztán szombaton és vasárnap pedig keresnünk kell ott egy családot, és az ő történetét bemutatni. Ez nem kell hogy feltétlenül tragédia legyen, vidám véget is érhez. És szerintem ez a riporterfotózás lényege. Állandó kapcsolatban lenni az emberekkel, hiszen csak ezáltal tudsz belőlük történeteket kihúzni. Emellett kell készítenünk egy néhány perces riportfilmet, illetve businessportrékat kell csinálnunk, műtermi feltételek között.

* S mi a helyzet a mesterséges intelligencia által generált képekkel? Mit gondolsz, az MI átveheti valaha a fotósok helyét?

— Én abban bízom, hogy nem. Ezen a témán egyébként elég sokat töprengünk, és beszélhetünk erről a tanárainkkal is. A mesterséges intelligencia jelentősen felgyorsítja az utómunkát, ami jó, de egy generált kép számomra olyan semmilyen, nincs benne személyiség, nincs ott az ember mögötte, mondhatni, hullaszaga van. Nem tudom, hova fog fejlődni, de egy gép sosem fog tudni olyan fotót alkotni, mint egy ember.

* Reméljük. Tamás, hol látod magad öt év múlva, az egyetem utáni években?  Szabadúszó fotósként vagy egy lap munkatársaként?

— Ezen sokat gondolkozom, és ha megnézem a kilátásaimat, akkor lehet, hogy az első évben legszívesebben szabadúszó lennék, hogy tudjak foglalkozni a saját projektumaimmal, utána viszont szeretném hasznosítani a tudást, melyet megszereztem az egyetemen, szívesen csatlakoznék itthon egy újsághoz.

* Hogyhogy nem Pesten?

— Egyrészt én nagyon szeretem Vajdaságot, szeretek itthon lenni. Másrészt, nagyon másak az emberek Budapesten, mint, mondjuk, Szabadkán vagy Zentán. Nem érzem ott otthon magam. Valahogy egy ürességet érzek legbelül.