Abban egyetérthetünk, hogy az agresszió életünk legtöbb aspektusában jelen van. Kezdve az óvodától az iskolán át egészen a munkahelyig, de még akár az utcán is. És bár néha elfelejtjük, ha egy-egy meccsre kinézünk, vagy csak otthonról a tévén követjük valamely sportágat, bele-belefuthatunk agresszív viselkedésbe. A sportpszichológiában a pályán történő agresszió egy igen kutatott témakör, nézzünk bele egy kicsit mi is, más szóval rúgom a labdát, tessék figyelni, hol landol majd.

De előbb még kanyarodjunk egy kicsit vissza, s nézzük meg, hogy ki mit gondol erről a fene megette agresszióról. Egyáltalán mit jelent agresszívnek lenni? Ha a sportban valóban nagymértékben jelen van, mit lehet tenni ellene? A mi jó öreg Freudunk szerint az agresszió nem más, mint egy katarzis átélése. Az ember, hogy elkerülje a masszív stressz által generált leépítő energiát, katarzist (agressziót) él át a feszültsége csökkentése érdekében. Aki stresszel, menjen ki a rétre, kiabálja ki magát, törjön el egy-két tányért, és hasonló jótanácsokat kaphatnánk. Többek között Freud is azt gondolta, hogy az agresszió egy veleszületett, maradandó valami, ami ellen semmit nem lehet tenni. Nos, ez részben így van. Kutatások ugyan bizonyították, hogy egy dupla Y-kromoszóma (XYY) biotípusa lehet az agresszió tényezője, de csupán az esetek 20-30%-ában. Az egyik legfőbb oka az indulatos viselkedésnek a szociális tanulás hibája vagy a negatív modellkövetés. Bizonyos modellek, melyekre példaként tekintünk, nem biztos, hogy a legjobb megoldást tudják kínálni a frusztráció levezetésében, ekkor kerül képbe a fent már többször is említett agresszió. A neves pszichológus, Ranschburg Jenő szerint: „Agressziónak nevezünk minden olyan szándékos cselekvést, melynek indítéka, hogy — nyílt vagy szimbolikus formában — valakinek vagy valaminek kárt, sérelmet vagy fájdalmat okozzon.”

Nos, agresszióról a sport esetében akkor beszélhetünk, ha a sportoló magatartása túlmutat a sportág által megengedett stratégiai, fizikai érintkezésen, és bizonyíthatóan az ellenfél ellen irányul. De mi okozza mindezt a pályán? Hogy csak néhányat említsek, ott van a követelményeknek való megfelelés, hogy „győzelemre vigyem a csapatot”, s ezen bizony nem segít, ha akadályozzák a sportolót például abban, hogy kapura rúgjon. De ott van még a környezet, a zaj, a bizonyos esetekben provokáló tömeg, a meleg, de a fizikai aktivitás már önmagában növelheti az agresszió kialakulását. Ennek az agressziónak nagyjából három tényezőjét tudjuk elkülöníteni. Az első az egocentrizmus, amikor is a játékos magas egoorientációval bír, és ha nem érzi magát elég sikeresnek, a legjobbnak, másokat sikeresebbnek lát, akkor gyakran agresszióval próbálja elérni a sikereit. A második tényező a sportoló legitimitásának értékelése. Ez talán a legegyszerűbb. Az agresszió elleni fellépésben a bírónak nagy szerepe van, hiszen ha nem bünteti a meg nem engedett, bántó, sértő, tettlegességig fajuló viselkedést (nem legitimizálja a történteket), akkor a játékos nagyobb mértékben fog a jövőben is hasonlóképp agresszívan viselkedni. A harmadik pedig az, amit — hogy szabatosan mondjam — otthonról hozunk. A sportoló a morális kikapcsolódást a pályán fogja megélni, a sértettségét az ellenfél csapatán vagy akár saját társain abban az esetben, ha negatív érzelmeit nem tudja megfelelően kezelni.

Azért itt megjegyezném, hogy agresszió és agresszió közt is van különbség. Az ellenséges agresszió esetében a sportoló célja a tudatos sérülés okozása, vagyis az ártani akarás. Ilyenkor nem igazán gondolkodik tettének súlyáról s annak következményeiről. Zinédine Zidane francia futballjátékos például 2006-ban a vb-döntőn dühből mellkason fejelte az itáliai Marco Materazzit. Egyébként ennek oka Materazzi Zidane húgáról tett, nem túl kedves megjegyzése volt. Ami az instrumentális agressziót illeti, ebben az esetben nincs düh, a játékos ártani akarásának a célja egy másik, magasabb cél elérése, a győzelem. Aki jártas a vízilabdában, az tud azokról a bizonyos csipkelődésekről, amelyek a víz alatt fordulnak elő meccs közben. A harmadik az asszertív viselkedés, melyet a szabályok sem korlátoznak, sőt! A jéghokiban egy-egy verekedés máig engedélyezett, az amerikai futballban (melynek semmi köze a foothoz, vagyis a lábhoz) az egymásra vetődések is a játék részei. Ilyenkor a sportoló nem akar ártani, csupán dominanciáját kimutatni intenzív, átlagon felüli erőkifejtéssel. És még mindig tehetünk különbséget az agresszív megnyilvánulások módjai között: a fizikai megnyilvánulások inkább a férfi, míg a verbálisak a női sportolókra jellemzőek, de a kapusok is elsősorban ebbe a verbális körbe tartoznak.

És hogy mi a megoldás? Nos, az agresszív megnyilvánulásokat jó közösségek, jó csapatszellem kialakításával lehet elkerülni. A sportolók számára a nyugtató és bizalmat sugárzó légkör létrehozása elengedhetetlen ebből a szempontból. De az idő is, ahogy mondják, remek orvosság, hiszen a kor hatással van a sporttal kapcsolatos nézetekre. Míg a fiatalok agresszívebben viselkednek, addig az idősebb korosztály sokkal sportszerűbb.