A doktornő a negyven munkaév után is kíváncsisággal és fiatalos lendülettel fordul a munkája, vagyis a páciensek felé.

* Hogyan kezdődött el az ön életében az orvosi pálya?

— Kisgyerekkorom óta orvos szerettem volna lenni. Anyukám egészségügyi nővér volt, és nagyon szerette a betegeket, akár az ambuláns, akár a terepi munkát. Néha elkísértem terepre, és ez az egész belém ivódott. A szüleim nem tereltek vagy irányítottak, az én érdeklődési köröm vezetett erre a pályára. Szabadkán végeztem el az egészségügyi középiskolát, és most is köszönettel tudok adózni azoknak a klinikai szakorvosoknak, akik felvállalták a szaktantárgyak tanítását, mert nagyon megszerettették velünk a medicinát egy magas, mégis számunkra elérhető szinten. Élveztem az egyetemi éveimet, mert a középiskolában jó alapot kaptam, tudtam, mi vár majd rám. Miután befejeztem az egyetemet, rögtön elkezdtem Szabadkán a cselédkönyvességet, időközben megszületett a lányom, majd a cselédkönyvesség elvégzése és az államvizsga után munkába tudtam volna állni, de várandós lettem a második gyermekemmel, így az egészségügyi középiskolában anatómiai élettant tanítottam egy évig. Ezután Magyarkanizsán kezdtem el dolgozni, ezért Szabadkáról kiköltöztünk Kispiacra. Az egész orvosi munkámat Magyarkanizsa községben végeztem. Először a magyarkanizsai egészségházban álltam munkába, majd beosztott vagy helyettes orvosként az összes, Magyarkanizsához tartozó falu rendelőjében dolgoztam. Idővel visszakerültem a kispiaci rendelőbe, és egészen a szakosításig, vagyis 1999-ig ott fogadtam a pácienseket. Miután szert tettem az általános orvosi szakosításra, elvégeztem az ultrahang-diagnosztikát. A szakosítás alatt egy kolléganő mellett nagy gyakorlati tudást szereztem, utána néhány évig egészségügyi rendelőben dolgoztam, majd egy kolléganőmmel megnyitottuk itt, Kispacon a Family-med magánrendelőt. Magyarkanizsának nagy szüksége volt egy olyan orvosra, aki ultrahangvizsgálatokat tud végezni az egész község részére, így visszakerültem oda, a munkaidő másik részét pedig éjszakai és hétvégi ügyeletben töltöttem le. 2013-ban lehetőséget kaptunk a mentőszolgálat megnyitására a Magyarkanizsai Egészségházban, és tizenkét éven át voltam a vezetője. Egy évvel ezelőtt a mentőszolgálatból mentem el nyugdíjba. Jelenleg a kispiaci magánrendelőben és fél munkaidőben a magyarkanizsai mentőszolgálatban dolgozom, mert nem tudtam onnan egyik napról a másikra elszakadni.

* Miért volt nehéz az elszakadás?

— A mentőszolgálat fizikailag és pszichikailag is nagyon megterhelő, de nagyon szeretem ezt a munkát. Mindig is pörgősen éltem az életem, szeretem, ha zajlanak az események, ha van mit csinálni, ha hatékony tudok lenni. A mentőszolgálat hatványozottan igényli ezt a látásmódot. Mindig is szerettem segíteni az embereknek, és a magam számára volt kihívás, hogy tudok-e segíteni. Úgy érzem, mindig mindent beleadtam, és igyekeztem megoldani az egészségügyi problémákat, mert jólesett a visszajelzés a betegektől, vagy láttam rajtuk, hogy sokkal jobban vannak, meggyógyultak. Az igazán súlyos eseteknél gyakran pillanatok alatt kell cselekedni, felmérni a helyzet súlyosságát, diagnosztizálni, és mielőbb megoldást találni. Ehhez elengedhetetlen egy kiváló és együttműködő csapat, melyben van egy technikus, egy nővér, egy gépjárművezető és egy diszpécser. Ezen dolgoztam tizenkét évig, hogy összehangolódjon a csapat, mindenki felkészült legyen, és tudja, hogy mi a feladata egy-egy szituációban. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy ez működött.

* Ön szerint mivel lehet orvosként megőrizni a hivatás iránti lelkesedést, motivációt?

— A negyven munkaév vége felé bennem is volt olyan érzés, hogy elfáradtam, és már nem szeretnék csak ennek élni. Ez az érzés eltűnt azzal, hogy a munkaidőm lerövidült. Az tény, hogy nagyon kell szeretni ezt a munkát. Számomra mindig az volt a legnagyobb kihívás, hogy felismerem-e a betegséget, fel tudom-e állítani a diagnózist, és jó terápiát választok-e. Még az otthoni teendőim során is a munkámon és az eseteimen gondolkodom. Nagyon sokáig semmi mással nem foglalkoztam, csak a családdal és az orvoslással, mert ezek voltak a legfontosabbak. Azóta lett néhány hobbim is, de még mindig élvezem a gyógyítást, a páciensekkel való munkát. Aki orvos szeretne lenni, annak nagyon kell szeretnie az embereket, és türelemmel kell feléjük fordulnia. El kell fogadni azt a tényt, hogy mindenki valamilyen, és meg kell találni a módját, hogy a közelébe tudjunk férkőzni. Meg kell találni az utat a közvetlen hangulat és a bizalom megteremtéséhez. Onnantól kezdve, hogy van bizalom az orvos és a páciens között, a beteg is sokkal nyugodtabb, nyitottabb és együttműködőbb. Ez egy olyan hivatás, amelyben folyamatosan fejlődni, tanulni kell, hiszen vannak például olyan betegségek, amelyek más életkorban jelentkeznek, mint harminc évvel ezelőtt. Az viszont a mi munkánkat támogatja, hogy nagyobb lehetőségek vannak a diagnosztikában, mint valamikor, ezért könnyebben és talán idejében tudjuk felállítani a diagnózist.

A komisszió elnökével és prof. Petar Slankamenaccal a díjátadón

* Az általános orvos munkáját gyakran az adminisztrációval társítjuk, az ön esetében viszont ez nem így volt.

— Nem, mivel falun, mondhatni, 24 órás állandó készenlétben voltunk, a munkaidő lejárta után nővéri segítség nélkül. A szülés levezetésétől kezdve a különféle mezőgazdasági járművekkel kapcsolatos sérüléseken át az újraélesztésekig nagyon sok mindennel és minden korosztállyal volt dolgunk. Mindig szem előtt volt — és orvosi eszközökkel feltöltve — az orvosi táskám, mert bármikor jöhetett egy telefonhívás, hogy indulni kell. Mivel ultrahangvizsgálatot is végzek, a legtöbb esetben a magánrendelésem sem abból áll, hogy továbbküldöm a beteget, hanem felállítom a diagnózist és kiírom a megfelelő terápiát. Nehéz helyzetben van az a falun lévő általános orvos, ahol nincs mentőszolgálat.

* A munkáját nemrég szakmailag is elismerték. Mi önnek a siker?

— Váratlanul ért, hogy én vagyok a Vajdasági Orvostársaság egyik kitüntetettje. Tíz-tizenkét évig elnöke voltam a Vajdasági Orvostársaság Tisza Menti Körzetének abban az időben, amikor ennek a társaságnak az volt az egyik feladata, hogy pontszerző előadásokat akkreditáljon. Ez egy összetett és nagy munka volt. Az Orvostársaság minden évben négy díjat oszt ki, és nagy megtiszteltetés volt számomra az egyik mélyen tisztelt orvosprofesszorral egy pódiumon lenni, aki az életműdíjat kapta meg. Elsősorban természetesen a gyógyítás a siker. A diagnózis felállítása az orvos számára siker, bár a lelkének nem mindig, mert ha a diagnózis szerint a beteg gyógyíthatatlan vagy kevés esélye van a gyógyulásra, akkor azzal nehéz szembenézni. Törekedni kell arra, hogy mielőbb kiderítsük, mi okozza a panaszokat, hiszen az idő itt is nagyon sokat számít.