- Szabó Attila felvétele

*Nemrég Szivácon, a Szenteleky-díjad átvételekor ezt mondtad: nem szabad formálissá, merevvé, unalmasan ismétlődővé tenni a rendezvényt, mert akkor senkinek sem lesz kedve részt venni benne. Ezzel mintha az önmagad képviselte alkotói alapállásról is vallottál volna: az írásnak, az irodalomnak is csak akkor van értelme, ha él, ha rólunk s nekünk - mindnyájunknak, s nemcsak egy rétegközönségnek, nemcsak a ,,kiválasztottak”-nak - szól. Jól gondolom?
- Emlékezz vissza, hányszor szavaltuk Ady gyönyörű verseit. És azt is sokszor, amely annyi tépelődésre válaszol, és oly sok más kérdést vet fel: ,,Ezért minden: önkínzás, ének, / Szeretném, hogyha szeretnének, / S lennék valakié, / Lennék valakié.'
Persze, írás közben az ember nem fennkölt célokra, célközönségére, a kritikusokra vagy más társadalmi problémára gondol. Írás közben az ember arra figyel, hogy megfelelő szavak kerüljenek a megfelelő mondatokba. Ugyanúgy tudja, hogy jó hangot ütött-e le, mint ahogy a zongorista tudja, eltalálta-e a következő billentyűt. Írás közben egy belső terv megvalósításával küzdök, csak arra figyelek, s ha követelményeim meg a felkészültségem egyensúlyban van, akkor tulajdonképpen a szavak valósulnak meg általam. Akkor nem is érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam, a novelláimról vagy regényeimről, akkor meg is feledkezem a környezetemről, sokszor még az időről is, akkor tulajdonképpen élvezem a munkát. Akkor az írás élménye elég hozzá, hogy másnap ismét a gép elé üljek, újabb novellába kezdjek.
Különben igazad van, Szivácon a díjat megköszönve arról igyekeztem meggyőzni a jelenlevőket, hogy ne csináljanak múzeumot sem a Szenteleky-napokból, sem az irodalomból. Ezt ő maga sem szerette volna. Ma már más az irodalom, mint Szenteleky idejében, nemcsak a tudásunk és nemcsak a stílusunk változott. Ma tulajdonképpen mindent ki lehet mondani, mindenféle szöveget közre lehet adni, minden egyszer leírt mondatot azon nyomban közölni lehet az egész világgal. Mégis folytatni érdemes Szenteleky munkáját, mert csak akkor teszünk eleget küldetésünknek, csak akkor van értelme életünknek, ha képesek vagyunk rá, hogy élve az új lehetőségeinkkel, élve minden megadott tudásbeli és műszaki lehetőséggel, küzdünk saját közösségünk és saját kultúránk fennmaradásáért, fejlődéséért, érvényesüléséért. Amíg alkotni tud ez a közösség, addig él.
* Minden, amit Szenteleky leírt egyszer, mondtad ugyancsak Szivácon, abból született az itteni irodalom. A te könyveid, amelyek fő vonulata az Újvidéki Dekameronban csúcsosodik ki, mintegy a Szenteleky által meghirdetett couleur locale továbbvitelének élő példája. Miért éppen az újvidéki, magyarok lakta Telep, s miért éppen ezek a jellegzetes, a társadalom peremére szorult, egyszerre szánalomra méltó és rokonszenves figurák?
- Az újvidéki Telep úgy létesült, hogy több száz magyar ember kapott egyszerre munkát, letelepedési lehetőséget, utat a társadalomban való elhelyezkedés felé. Mindnyájukban alkotó energiák feszültek. És ezt érezni lehetett valamikor. Gondolj bele, hogy az itt született Ladik Katalinon, Maurits Ferencen kívül hányan csöppentünk ebbe a környezetbe, akik valami módon ''dísztelepiek” lettünk. Csak maga Tolnai Ottó több könyvet írt az élményeiből. Persze, nemcsak írók rajzottak ki a Telepről. Festők, szobrászok, színészek, rendezők sorát kellene említeni. És hány műszaki zseni, hány jó munkás neve kötődik a Telephez!
Az Újvidéki Dekameron saját élményeimről szól. Csakhogy a könyvek önálló lények. A könyv nem keverhető össze a valósággal. Senki sem keresheti a Dekameronban saját rokonait, saját édesapját vagy testvérét. Képzeletbeli világ az, amely úgy született, hogy szükségem volt rá. Szükségem volt egy menedékre. Soha nem volt annyi pénzem, hogy csak az írással foglalkozhassam. Mindig volt polgári foglalkozásom, mint a legtöbb itt élő írónak. De ha nem írtam volna, megszűnik az életem. Ugyanolyan szükséglet volt ez számomra, mint az a környezet, amelyben élek.
* Ifjúságunk egy részében, a Tanszéken mindennaposak voltak a találkozásaink, s ugyanazokért a könyvekért, eszmékért lelkesedtünk mind. Imádtuk például Rejtő Jenőt, tele voltunk optimizmussal, életvidámsággal... Hol van az a nyár?! Megváltozott bennünk s körülöttünk minden. Mögöttünk egy háború tragikus tapasztalatai, az életörömünk megkopott. Úgy tudom, még ma is folyamatosan írod az Újvidéki Dekameront, de már más felhangokkal...
* Novellákat írok. Negyvennyolc évvel ezelőtt kezdtem, és nem tudom abbahagyni. Az a nagyszerű ebben a munkában, hogy mindennap új novellát lehet kezdeni. Olyan ez, mintha mindig új kalandozásba fognék. És az élmények, a nap folyamán átélt tapasztalatok, azok az érzések, amelyeket napközben éreztem, mind értékessé válnak. Még a képzeletem játékai is fontosakká lesznek. Új életet tudok belőlük teremteni. A legnagyobb dicséret számomra, mikor az olvasóim örömet lelik novelláimban. Megáldott az Isten, mert ebben az egyre kevesebbet olvasó világban még mindig vannak olvasóim, akik minden megjelent írásomat számba veszik, beszámolnak nekem saját örömükről vagy rosszallásukról.
Két kötet novella vár befejezésre. Az egyik valóban olyan, mintha folytattam volna a Dekameront. Az utóbbi időben írtam rádiójátékokat is, filmforgatókönyvet, színdarabot. Csupa olyasmit, amire alig van kereslet. A rádiójátékokból a Magyar Rádió játszott legtöbbet, a filmforgatókönyveim nem kellettek senkinek, a színdarabot még nem is ajánlottam fel egyik színháznak sem, mert egyszerűen nem fizetik ki az árát, márpedig régen elhatároztam, hogy ingyen nem dolgozok senkinek. Kultúránkban amúgy is egyre nagyobb teret kap az amatőrizmus, nem járulok hozzá.
* Érdekfeszítő, szórakoztató stílusod valószínűleg riporterkorodban kristályosodhatott ki, olvasva téged, az az érzésem, hogy a jó riporter színesen beszámol az olvasónak a látottakról, hallottakról. Könyveidnek, novelláidnak, drámáidnak a közönségsikere nem véletlen tehát, és igaz lehet-e szerinted az a vélemény, hogy a riport a jövő műfaja?
- Írtam egy kis kötetet a délszláv háborúkról, abban valóban olyan egyszerűen, röviden, pontosan fogalmazok, mint ahogy a riporter számol be a látott eseményről. Még nem adtam ki a kezemből, mert éppen az okoz fejtörést, így kell-e megírni ezeket az eseményeket. Majd elolvassa a könyvet egy-két barátom, s elmondja a véleményét róla. Akkor foglalkozom vele, ha kiadásra érdemesnek tartják.
A riport műfaja nem irodalom. Az írott szöveg lehet irodalmias, lehet színes, lehet érdekes, lehet gondolatébresztő, de csak akkor riport, ha igaz. Ha nem a valóságot adja vissza, akkor nem riport.
Ami pedig a közönségsikereimet illeti, nem dicsekednék. Hízeleg, hogy ilyen jó véleményed van a fogadtatásomról, de szembe kell néznünk a valósággal. A könyveim talán még küzdenek a további életükért, saját sorsukért, a szélesebb körű ismertségért, de nincs könnyű dolguk, nem tudom, meddig segíthetek még nekik. Az irodalom külön tartomány, ott érvényesülni, az úgynevezett magyar irodalmi kánonba bekerülni, széles körű ismertséghez jutni jobb esélyekkel lehetett volna bármelyikünknek, aki Pesten él. Nagyon örülök, hogy közülünk legalább Gion Nándor, Tolnai Ottó, Végel László és Balázs Attila a számon tartottak közé került. åszintén szurkolok nekik, hiszen a mi hírünket viszik, a mi témáinkra hívják fel a figyelmet, a mi íróságunk értékét igazolják szélesebb körben. Írok róluk, ahol tehetem, segítek nekik, megérdemlik.
* A magyar irodalomban a megállapítások szerint nagyon kis mértékben van képviselve az erotika mint téma. Te, úgy tűnik, íróként felvállaltad ezt, a többi örökérvényű mitológiával, létkérdéssel, az élet és halál, a erkölcs, a szerelem stb. kérdésével együtt... Milyen megfontolásból?
- Mindig elcsodálkoztam rajta, mikor erotikus írónak neveztek, noha novelláimmal és regényeimmel kapcsolatban ezt több kritikus leírta. Meg vagyok győződve róla, hogy ugyanolyan természetességgel írtam a testi szerelemről, mint ahogy az a valóságban is megjelenik. Soha nem találtam ki szexi történeteket. Inkább a szerelemről írtam. Ahogy átéltem, ahogy mások átélték, ahogy az megvalósul, és láthatóvá válik az életünkben. Úgy írtam róla, és akkor írtam róla, mikor egy-egy novella vagy a regény története megkövetelte. Magából a témából adódott. Most könnyű lenne friss példát mondanom, mintegy védekezésképpen vagy magyarázatképpen, hiszen Mario Vargas Llosa, az idei Nobel-díjas hasonló bírálatokat kapott e témakörben. Szeretném hinni, hogy néhány novellámban sikerült úgy írni a szerelemről, ahogy szerettem volna. Az ember akkor képes szeretni igazán, ha sikerül megszabadulnia saját önzésétől, ha képes hinni a másik embernek, ha meg tudja osztani örömét a szerelmével. Hiszek benne, hogy a szerelmet az ember ugyanúgy képes ápolni, ahogy más képességeit is. Abban hiszek, hogy erre szüksége is van. Ha ezt érzik olvasóim a novellák olvasásakor, akkor örülök neki.
* Szerinted mi a boldogság? Déry ezt mondta: ha az ember meg van elégedve önmagával...
- Mostanában nagy divat szociológiai felméréseket készíteni a boldogságról. Éppen egy hónapja jelent meg egy európai szintű tanulmány, amely szerint a dánok a legboldogabbak a kontinensen, a magyarok az utolsó hely környékén kullognak. Messzire vezetne, ha most arról beszélnék, hogy a civilizáció, amelyben élünk, mi mindent tett a szabadság érdekében, hogyan próbálta boldogabbá tenni tagjait, hányszor került tévútra. Igyekszem úgy élni az életet, hogy az adott körülmények között ura legyek tudatomnak, értelmes célokért legyek tevékeny, tehetségemhez képest alkossak, teljes szívvel tudjak szeretni. Az ember képes élvezni az életet a nehézségek ellenére is. Ha nem így lenne, a legtöbben nem tudnánk élni. Boldoggá az tesz, ha percről percre képes vagyok megoldani feladataimat, ha alkotóképes vagyok minden szférában, ha nem alszik el a figyelmem, a lelkem, ha nem győz le a lustaságom. Az emberekhez való viszonyom is csak akkor lehet őszinte, ha magammal őszinte vagyok. Rengeteg feltétele van a személyes boldogságnak, de szerencsére adva van a lehetőség, hogy küzdjek érte. Ezt a küzdelmet napról napra megvívni maga a boldogság.