- Szalai Attila fotója

,,...ha a színpadon nem bámulatra méltó művészek, zsenik dolgoznak, akik különös adományaikkal elvarázsolnak, s abba az önfeledt állapotba hoznak, amelyet a Csodával való találkozás vált ki belőlem - egyszóval, ha a mutatvány nem lenyűgöző és valódi -, akkor nézőnek lenni számomra a legnagyobb gyötrelem.'' (Müller Péter)
Azt hiszem, mi bácskaiak ilyen szempontból kiváltságosak vagyunk. Ez a gondolat (még inkább érzés) újfent október 29-én fogalmazódott meg bennem, a délvidéki magyar színjátszás napján, amikor a Pataki Gyűrű-díj jelöltjeinek szurkolva számba vettem magam is, hány jó előadást és hány kimagaslóan jó színészi teljesítményt láthattunk az elmúlt 2007/2008-as évadban. A zsűri a toplista első helyére a Szomorú vasárnapot tűzte, vagy legalábbis a Seress Rezső-t megformáló Pálfi Ervinnek ítélte meg az évad legkiemelkedőbb vajdasági magyar színházi alakításáért járó Pataki Gyűrű-t. Gratulálunk neki!
- 2002-től 2004-ig ,,zsinórban'' hat díjat sepertél be a szabadkai Népszínház Magyar Társulata előadásaiban nyújtott alakításaidért: először legjobb férfifőszereplőnek, aztán a legjobb férfi mellékszereplőnek ítélt meg a szakmai zsűri, egymás után két színészdíjat vihettél haza a kisvárdai fesztiválról, majd Bodrogvári-díjat kaptál. Négyszer jelöltek a Pataki Gyűrű-díjra, az idén pedig azt is sikerült az ,,ujjadra húzni''. Ha azt nézem, hogy hivatalosan csak 2003-tól vagy a magyar társulat tagja, akkor kétségtelen, hogy gyors és sikeres karriert futottál be. De ha a ,,bűvös'' számadatok tükrében láttatjuk mindezt, akkor bizony keményen megdolgoztál mindezért az elismerésért, hiszen legalább 25 bemutató van mögötted (s akkor még az egyéb kiruccanásaidat, mint például vendégszerepléseidet a szabadkai Gyerekszínház színpadán, nem is számoltam). Mindezt te hogyan élted - éled meg?
- Ismeretes, hogy a ,,sikersorozat''-tom a Nem fáj! darabbal indult. Sikersorozat?! Ne, ne nevezzük annak, nagyképűen hangzik. Mondjuk inkább úgy, hogy a Nem fáj! című előadásban ,,dobbantottam'', és Lucasként felfigyelt rám a szakma, jóllehet a legjobb férfi főszerepért járó elismeréskor a Gyilkosok éjszakája is nyomott a latban. Sőt, abban az évadban játszottam a Siratófalban, a Tollban és a János vitézben is, és a kisvárdai színészi díjat az összesített teljesítményemért kaptam. A díjaktól én mindig egy kicsit félek, mert utána sokáig az az érzésem, hogy ezentúl nagyobb elvárást támasztanak irántam az emberek - mind a szakma, mind pedig a közönség -, s ettől begörcsölök. Másrészt van egy olyan merész gondolatom, hogy csak az első díjat nehéz megszerezni, utána már valahogy elnézőbb a zsűri (de lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb kifejezés arra, amit mondani szeretnék). Mindenesetre minden díj nagy megtiszteltetés és nagy öröm a számomra.
- A Bodrogvári-díj után négy év csend következett. Már ami a díjakat illeti. Úgy ítéled meg, hogy 2004 óta gyengébb esztendeid voltak?
- Nem, semmiképp! Sőt volt olyan évadom, amikor kilenc bemutatóm is volt. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az elmúlt években olyan darabokban játszottam, ahol a csoportmunkán volt a hangsúly. Lásd: Záróra. Ez egy olyan fantasztikus összjáték, amelyben egyikünket sem lehet külön-külön kiemelni, ugyanakkor a darab mindenütt sikert aratott, bejártuk vele Magyarországot is. Ez egy olyan meghatározó élményt nyújtó zenés előadás, amelyben már-már megfeledkeztünk arról, hogy színészek vagyunk.
- Igen, megfigyeltem, újabban úgy is hívnak: a zenész Pálfi.
- Ó, hát ennek nagyon örülök!
- Meglepsz. Hát nem színésznek készültél? Igazából zenész szerettél volna lenni? Miféle titokról esik most le itt a lepel?
- Sohasem akartam zenész lenni, de most már annál inkább. A zenének köszönhetően olyan fantasztikus emberekkel találkoztam és dolgoztam együtt, meg olyan meseszerű élményekben volt részem, hogy az szinte elmondhatatlan. Tavaly például készítettünk Bakos Árpival egy karácsonyi koncertet, a Kosztolányi Színházban mutattuk be. Egy alkalommal nálunk jöttünk össze, otthon próbáltunk. December eleje lehetett, kint csendesen, puhán pilinkélt a hó, mi öten odabent kortyolgattuk a mézes pálinkát és hangolgattuk a hangszereinket. Kucsera Géza szavaival élve beszélgettünk a zene nyelvén. Árpi letisztult népies hangzásvilágába Bencsik Attila beemelte a maga dzsesszes attitűdjeit, mi pedig rácuppantunk erre a nemes ötvözetre, s csak játszottunk, játszottunk a magunk örömére. Úgy éreztem, mintha valaki a lelkemet nyitogatná...
- ,,Az igazi színház: lelkünk színpada'' - írta Müller Péter... Na de számomra akkor is meglepő, amit mondtál, bár értem a szavadat. A színház is csoportmunka, és ott is alkotsz, és ahány partnered van, az annyi szín a palettán!
- Nagyon élvezem a színházi alkotást is, hiszen a szerencsés próbafolyamat mindig egy újabb útkeresés is, és a kombinációk száma végtelen. De az ember hús-vér teremtés. Vagyis mindig egy és ugyanaz a testem. Ugyanabból a torokból jön ki a hangom, ugyanabból a szempárból süt a tekintetem, ugyanaz a fej és kéz és láb teszi meg azokat a bizonyos gesztusokat... szóval önmagamtól nem menekülhetek. Nem bújhatok ki a saját bőrömből. Mélyénemből fakad ugyan minden élményanyag, s bár nem akarom, nagyon sokszor mégis ismételem magamat. És előbb-utóbb a partnereit is megszokja az ember, tudja, kitől mit várhat el. S aztán a (vendég)rendezők sem szeretnek nagyon kombinálni, ők is a könnyebb ellenállás útját választják, vagyis a már összeszokott tandemekre építik elképzeléseiket. Persze, időnként egy igazi, jó szerep arcul csapja a színészt, s akkor rendkívüli dolgokra képes, de általában a Pálfi Ervin, az Pálfi Ervin marad, a Szőke pedig Szőke.
- Erről jut eszembe! Ti kezdetek óta ,,páros''-t játszatok, s méghozzá nem is akármilyet. A civil életben is jól megértitek egymást?
- Maximálisan. Szőke Attilával egyívásúak vagyunk. Hernyák György tanítványai voltunk az újvidéki Művészeti Akadémia Drámai Tanszékén, s közösen készítettük a vizsgaelőadásunkat is (Étellift). Sok mindenen túl vagyunk már azóta, így hát köntörfalazás nélkül mindenkor őszinték lehetünk egymáshoz. Az ilyen emberekre mondják: ő a barátom.
- Voltál Bagó, Tüdő, thébai ifjú, roma zenész, srác, Seress Rezső... Játszottál Szophoklész-, Shakespeare-, Moliére-darabban, de kortárs szerzők (Spíró György, Tasnádi István) alkotásaiban is láthattunk. Kiválóan zenélsz, s a Tündér Ilona és Árgyélus című mesejátékból tudjuk, táncolni sem vagy rest. Ahogy énekelték a kollégáid a Pataki Gyűrű-díj átadáson: most már ,,lehetsz király'' is. Szóval mi a szerepálmod?
- Nem akarok király lenni. A legjobb, ami megtörtént velem, az az, hogy egy olyan színházban, egy olyan társulatban dolgozhatom, ahol még van értelme közös célokért küzdeni. Tűzbe menni valamiért kéz a kézben. Törőcsik Mari egyszer azt vallotta, az életében két pillanata volt, amiért érdemes volt élnie. Két pillanata! Én meg ha számba veszem az elmúlt esztendőket, szinte minden bemutató egy nagybetűs MEGÉRTE! Megtanultam tamburázni, nagybőgőzni, zongorázni, kovalon játszani, a Szélkirályban a rendező asszisztenseként a színpadi mozgásért voltam felelős, a Tündér Ilonában már táltosként táncoltam is, a Színitanodában Szőkével közösen rendeztünk, az akadémián 2003-tól tanársegédként dolgozom, s a nyáron volt egy filmes kiruccanásom is (Szekeres Csaba rendezővel megfilmesítettük a Zárórát). Nem is tudom, mit kívánhatnék még. Talán... Igen, azt hiszem, a kamera, a filmezés még vonz. És kívánok még sok-sok jó próbafolyamatot, olyan ,,adrenalin''-os másfél hónapot, mint amilyen volt a Szomorú vasárnapé a Mladost csipkegyárban.
- Én mégis inkább az új színház színpadán szeretnélek látni még sok jó szerepben!