Ismerjék meg Kovács Beáta képzőművészt, aki a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kara Rajz-művészettörténet Tanszékének képi ábrázolás szakán diplomázott, jelenleg pedig Amszterdamban él és alkot.

— Szerintem tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor unalmamban leültem, és úgy döntöttem, lerajzolom az akkori kedvenc együttesem logóját, ami végül elég jól sikerült. Talán egy egész délutánt töltöttem vele. Annyira lekötött, és a végén olyan elégedett voltam magammal, hogy azóta meg sem álltam, szinte mindennap rajzoltam. Előtte nem tartottam magam jó rajzolónak, nem is fordult meg a fejemben.

* Mi vezetett ilyen messzire Szabadkától?

— Középiskola után Szegedre költöztem, ahol öt évet töltöttem. A főiskolai éveim befejezésével a párommal úgy döntöttünk, valami újat akarunk. Limitált lehetőségeket láttunk itthon, és közegváltozásra vágytunk. Nem Hollandia volt tervben, csak annyit szerettünk volna, hogy kezdetben legalább angol nyelven tudjunk boldogulni. Volt egy ismerősünk, aki már Amszterdamban élt néhány éve, és kérdezte: Miért nem jöttök ide? Itt jól beszélik az angolt. Ennyi kellett, és két hétre rá már mindent összecsomagoltunk. Nagyon szeretek itt élni. Számomra nagyon más volt, hozzá kellett szoknom, hogy amikor kilépek az utcára, idegenek kívánnak szép napot, és mosolyognak. Biciklizni is szeretek, ami jó, mert itt inkább azzal közlekednek. Ha a központban vagy, akkor nagyon oda kell figyelni, mert bicikli van bicikli hátán, de gyorsan bele lehet jönni. Persze néhány év után az ember néha hazavágyik, de már itt is itthon érezzük magunkat. És ki tudja, hova visz a jövő?

* Mennyire volt nehéz művészként érvényesülni?

— Mivel én mindig próbáltam egyre élethűbb rajzokat készíteni, sokszor mondták, hogy „ezt egy applikáció is el tudja készíteni”, „mi értelme, csak nyomtass ki egy képet”, de szerencsére támogató közegem volt, és a középiskolai, főiskolai tanáraim is sokat biztattak, és vittek előre. Szabadkán és Szegeden leginkább portrékat készítettem megrendelésre. Kezdetben csak ajándékba adtam az ismerőseimnek születésnapokra. Idővel az emberek elkezdték kérni, és lassan már főállásban rajzoltam. Egyik tanárom ezt nagyon ellenezte, mivel úgy gondolta, ki fogok égni, és a kreativitásom rovására megy. Én ettől egyáltalán nem tartottam, nagyon élveztem, és elképesztő volt, hogy én ebből meg tudok élni. Aztán egy év után bementem a tanszékre, és azt mondtam: igaza volt. Akkor még nem hagytam abba, viszont többször tartottam kisebb-nagyobb szüneteket, és még meg sem fordult a fejemben, hogy én a rendeléseken kívül a saját munkáim adjam el. Akkor fejeztem be végleg, amikor Hollandiába költöztünk. Meg akartam találni saját magam, nem akartam az lenni, aki a szép portrérendeléseket készíti. Időbe telt, mire kialakult valami, ami még mindig folyamatban van. Jelenleg úgy érzem, itt jól fogadják a mostani munkáimat, nem sok alkotót látok, aki rajzzal foglalkozik, és ha igen, akkor sem a realisztikus vonalon mozog.

* Honnan nyered az inspirációt?

— Legfőképp a természetből. Órákon át tudnék ülni a kertben, és nézni a növényeket. Sokszor megyek sétálni olyan helyekre, ahol ez vesz körbe. Szerencsére Hollandiában ez sokszor megtalál, hiszen itt az emberek nagyon szeretik a virágokat. Az udvarukat is teleültetik növényekkel, ami nagy hatással volt rám, amikor ideköltöztünk.

* Végig tudnál vezetni bennünket az alkotási folyamaton?

— Méret- és részletességfüggő, de amiket jelenleg készítek, a 40 × 50 / 60 × 80 cm-esek körülbelül három-öt hétbe telnek. Van egy kép, melyet még 2023-ban kezdtem el, és még mindig dolgozom rajta. Ez 170 × 115 cm-es, és remélem, az év végéig sikerül befejeznem. Van egy külön kis füzetem, ahova jegyzetelek, és ha van egy ötletem, akkor azt oda írom/vázolom fel. Leginkább önarcképeket készítek, melyeket növényekkel, rovarokkal vagy más tárggyal ötvözök. Rengeteg képet készítek magamról és arról a tárgyról, amellyel kombinálni akarok. Ha látok például egy pókot a szobában, akkor először csinálok néhány képet, és csak utána kérem meg a párom, hogy tüntesse el. Ha a képek megvannak, Photoshopban megszerkesztem őket, mint egy kollázst, majd rácsos segédvonalakkal viszem rá a lapra, és végig a referenciaképet nézve dolgozom. Sok alkotó, akit követek, fokozatosan dolgozza ki a képet, én valahogy összevissza szoktam. Nincs olyan, hogy befejezek egy részt, és megyek a következőre, addig rajzolom, amíg egyszer csak valami csodálatos módon el nem kezd jól mutatni. Ezért sem szeretnék workshopokat tartani, fura lenne úgy tanítani valakit, hogy: csináld, és majdcsak lesz valami.

* Hogy érzed, sikerül megmutatnod a személyiséged az alkotásaid által?

— Ezt bizonyára azok tudnák megválaszolni, akik ismernek. Néhányszor megjegyezték, hogy a munkáim nem tükrözik a személyiségemet, mert én vidám, jókedvű vagyok, és az alkotásaim talán ennek az ellentéte. A virágok iránti szeretetem mindenképp meglátszik.

* A rajzaid alapján úgy tűnik, nagyon figyelsz a részletekre, törekszel a tökéletességre. A való életben is ilyen személyiség vagy, vagy csak ha munkáról van szó?

— Nagyon szeretek sütni, és ha valami nem úgy sikerül, akkor addig kell csinálnom, amíg igen. Ezen kívül ez másra nem igazán jellemző. A párom az, aki nagyon odafigyel, megszervez dolgokat, én pedig olyan vagyok, aki szeret mindent az utolsó pillanatra hagyni.

* Hogyan lendülsz túl egy-egy alkotói válságon?

— Régebben többször volt, mert még kerestem magam, ma már ebbe a problémába nem igazán ütközöm bele. Mivel nagyon hosszú időbe telik egy-egy munkát elkészíteni, és menet közben sok ötletem támad, így mindig megvan, mit csinálok következőnek. Van, hogy több képen dolgozom egyszerre, tehát inkább az a gond, hogy túl sok mindent szeretnék csinálni.

* Visszatérő motívum a képeiden a szem eltakarása, a virágok, madarak, lepkék. Van olyan specifikus téma vagy üzenet, amelyet szeretnél megjeleníteni ezek által?

— Igazából ez nem tudatosan alakult ki. Nem is nagyon fordítottam rá sok figyelmet, egyszerűen jónak éreztem eltakarni. Amikor elkezdtem kiállítani a frissebb munkáimat, sokan tették fel ezt a kérdést, melyre először nem nagyon tudtam válaszolni. Utána rájöttem, így, hogy ezt csinálom, nem magamat mutatom be, hanem mindenki maga dönti el, kit lát a képen. A szem a lélek tükre, és nem akarom, hogy minden munkámon engem lássanak. Én csak a modell vagyok. Így egyfajta titokzatos érzést adok hozzá, hogy ez a valaki bárki lehet. Az elmúlt két-három évben jött a virágok felhasználása, gyönyörűek, kiszámíthatatlanok és múlandók, mint mi, emberek.

* Szerinted a művészi létnek mik a pozitív és negatív velejárói?

— Negatívnak a pénzügyi bizonytalanságot mondanám. Hacsak nincs nagy szerencséd, borzasztó nehéz elérni azt a szintet, amikor már nem kell ezen aggódni. Sokszor magányos tevékenység, legalábbis nekem. Ami lehet jó és rossz is. Amikor évekig portrékat készítettem, csak akkor találkoztam emberekkel, ha elmentem a boltba, vagy átadtam a kész munkát. Így néha vágyik az ember egy megszokott csapatra, melyet naponta lát, mint, mondjuk, egy irodai munkánál. Viszont birtokában vagy egy olyan eszköznek, amellyel kifejezheted magad, valami maradandót tudsz alkotni, mellyel mást is megmozdítasz érzelmileg.

* Hol láthatjuk legközelebb az alkotásaid, esetleg számíthatunk kiállításra Vajdaságban?

— Most Amszterdamban nyílt kiállításom, egy kisebb galériában, de Szabadka sokszor eszembe jut, hogy de jó lenne egyszer ott is. Még nem tudom, hogyan és mikor, de egyszer biztosan lesz Szabadkán is tárlatom.