Annak idején apámtól tanultam, hogy a fialáskor hátramaradt, léha kismalacokat nem érdemes megtartani. Satnya, elkorcsosult mivoltuk miatt úgysem tudnának csecshez jutni, mindig ellöknék őket az erősebbek, az élelmesebbek, s ezért előbb-utóbb éhen pusztulnának - tehát amint világra jönnek, rögtön falhoz kell vágni őket. Ne szenvedjenek feleslegesen! Mit tudtam akkor én még a spártai nevelésről! Csak azt láttam, ami a paraszti világban szokás. S mivel igen aprócska voltam még, hitelt adtam apám szavainak. Csak később, jóval később láttam a tanyán élő nővéremnél, hogy az ember irgalmas is lehet - ha akar. å bizony nem volt rest éjszaka is felkelni és megdudliztatni a vakarék kiskecskéket, malacokat, kiscicákat... Fárasztó volt neki ez a munka, nagyon fárasztó, ugyanakkor pedig végtelen a boldogsága, mikor a felerősödött gida lépten-nyomon a kötényébe-szoknyájába kapaszkodva mindenhová elkísérte. Az egész napos kemény munka így lett elviselhetőbb: volt kivel beszélgetnie kapálás, kaszálás, főzés, kenyérdagasztás, etetés... közben.
Tavaly nekünk is volt néhány ilyen sete-suta jószágunk, pongónk, ahogy mi becézgettük őket. Egy tavaszi kiscsirke, mely sehogyan sem tudott lábra állni. Ülve evett-ivott, gyarapodott, ügyet sem vetve a többiekre, melyek keresztül-kasul tapostak át rajta az etetőnél, a bukónál. Odadobhattuk volna a kutyának, a macskának... De olyan megható volt az igyekezete, az élni akarása! Összekötöttük, összegumiztuk hát kifelé forduló, csámpás lábacskáit, s pár nap múlva megtanult velük járni... Fel is nőtt a többiekkel együtt. Aztán a tavaszi alomban az egyik anyakocának is lett egy korcs fiacskája. Érdekesmód ő volt a legvirgoncabb, csak valahogy nem akart nőni, gyarapodni. Aztán valami vész ütött be közéjük. Naponta hullottak el a legszebb, a leggömbölyűbb malackák az állatorvos minden igyekezete ellenére. Intenzív osztállyá vált az ól, mi is szánk elé tett maszkkal, beöltözve oltottuk, kenegettük, vitaminoztuk őket. Siralmas, szívfacsaró látvány volt, hogy a gömbölyded, rózsaszínű, egészséges jószágocskák máról holnapra az enyészet martalékává válnak. De a pongó megmaradt. ,,A falhoz vágom ezt is!' - dühöngött a párom a végső összeomlás előtt. ,,Megőrültél?! Akkor inkább hazaviszem!' - így az állatorvos. ,,Ha már mindezt a tortúrát kibírta, meg kell hagyni, ez az Isten akarata.'
Ez az Isten akarata...
Ötödik gyerekként, terven kívül, későn jöttem világra én is, s a családban sokáig csak vakarcsként szólítottak. Ruskó, resztli, vakarék... - csúfolgattak is sokszor, mert beteges, véznácska, örökké picsogó, mulyácska gyereknek látszottam sok éven át. Gyógyüdülőbe, a tengerre, a hegyekbe küldtek megerősödni. Pedig - amint később kiderült - csak lélekben kellett megizmosodnom. Elfogadni önmagam olyannak, amilyen vagyok, s ha már életet kaptam, megbecsülni az ajándékot, és célt is kijelölni magamnak... Igen, ennyi volt a varázslat, nem több, s innentől kezdve már minden nehézség leküzdhetővé vált: a szegénység, a betegségek, a megaláztatások, a sorscsapások és tragédiák...
A csodákat nem mások, mi magunk varázsolhatjuk elő lelki erőnkkel, hitünkkel, kitartásunkkal.
Az esélyegyenlőség az itteni, földi létre már a fogantatásunk pillanatában megadatott. S a harcunk ennek megtartásáért, igen, már ott, az anyaméhben megkezdődik. Születésünk után pedig tovább alakul a belső és külső tényezők hatására. A kettő elválaszthatatlan, de alakítható. A belső, istenadta lángocska fényességétől és erejétől (amit csakis az életigenlésünk, az életbe vetett hitünk, a derűnk és céltudatosságunk tarthat meg) bizony a külső, nehezítő körülmények is átlényegülhetnek.
Én, a vakarcs, az egykori semmirekellő ,,léha' hiszek ebben.
És ettem már a sütőteknő oldaláról levakart tésztából - a vakarékból - is finom zsíros lepényt. Ízét ma is érzem a számban.