Egy kis túlzással azt mondhatjuk, hogy az utóbbi években is igen nagy a sürgés-forgás nemzetközi vadászati, vadbiológiai, de még etológiai körökben is. A nagymérvű környezetváltozások a vad életterének fokozatos leszűkülése és a káros lőszerek használata ,,igen magasra emelte a lécet' előttük. A vad és a környezet, sőt még az ember védelmének érdekében is kemény intézkedéseket kellene foganatosítani. Az Európai Unióban az egységes szabályozásokkal gondolták ezt megoldani. Igen ám, de ez ellen - saját hagyományiakra hivatkozva - kifogást emeltek a közép- és a kelet-európai országok. Legutóbb 2003-ban Budapesten volt egy nagy nemzetközi tanácskozás.
Azt taglalták legfőképpen, hogy ezekben az országokban a vadászat liberalizálása mikét befolyásolja a vadállomány, a természeti értékek és a környezet védelmét, valamint azt is, hogy az Európa Tanács által elfogadott természet- és környezetvédelmi irányelvek hogyan érvényesülnek ezekben az országokban. Ez voltaképpen azt jelenti: a mai szinten kellene megtartani a vadászatot, de előrelátó megoldásokkal még fejleszteni is lehet. Nehéz feladat ez, hiszen más és más vérmérsékletű vadászoktól követelnek új szokásokat. Nyugaton ez talán menne is, de mit szólnak ehhez a taliánok, a magyarok, szlovákok, meg majd a horvátok, románok, bolgárok, ha ők is csatlakoznak a nagy közösséghez? Az olaszok már el is mondták: szép és jó, hogy Magyarországra érve nyomtatványban közlik velük a tiltott vad listáját, de ne feledjék el, hogy náluk alig van mire vadászni, szeretnek sok és sokféle vadat lőni, s ezekért szép pénzeket hagynak itt, amit aztán a vadállomány gyarapítására lehet költeni.
Az eltérő álláspontok után az egységesítésben bekerült: csak a nemzetközi szintű és európai jelentőségű kérdések vonatkoznak mindenkire. Minden mást a tagországok saját hatáskörben szabályozhatnak. Erre azért van szükség, mert Európában rendkívül sokszínű a táj, a növény- és állatvilág. Változatos hagyományok és kultúrák alakultak ki, és ez a társadalmi, kulturális sokszínűség rendkívül nagy érték, amit minden országnak meg kell őriznie. Ugyanígy a vadászati kultúrában is jelentős különbségek alakultak ki a történelem során.
További szép megfogalmazások születtek a vadászokról: a jelentős különbségek ellenére a vadászatnak mindenütt vannak közös jellemzői. A vadászok - bárhol legyenek is - szeretik, ismerik és védik a természetet. (Éppen idekívánkozik Bodrogi Gyula népszerű magyar színész, szenvedélyes vadász véleménye, melyet Friderikusz Sándor műsorában mondott: ott, ahol vadásznak, ott vad is van, mert a vadászok védik is a vadat). Ezt fémjelzi az az adat is, amely szerint Európában évente mintegy hárommilliárd eurót költenek a vad védelmére, élőhelyének fenntartására, és több mint 120 000 embernek, főként hivatásos vadásznak adnak munkát.
Mivel az egyesült Európában fontosnak tartják a vadászati sokszínűséget is, nem lesz egységes vadászati törvény sem! Az egyéb jogszabályokban teremtődik meg az az egységes keret, amelyben a tagországok a részleteket maguk szabályozzák. A 7 millió európai vadásznak 75%-a csak saját szűkebb környezetében vadászik. Ahogy a gazdasági lehetőségek bővülnek, várható, hogy egyre többen vadásznak külföldön.
A vadászat szabályozásának (sokak szerint korlátozásának) a vitájában a gyakorló vadászok nemegyszer teszik szóvá: a hétmilliós európai létszám az össznépességhez számítva igencsak a kisebbséghez tartozik, de a vadon élő állatokért csak ők tesznek, noha általános nemzeti értékként tartják számon. A másik félnek - ez esetben az uniónak - az a véleménye, hogy nem a vadászat ellen munkálkodnak, az a céljuk, hogy Európa páratlan értékei, az élővilág és az élőhelyek fennmaradjanak, méghozzá hosszú távon.
Azt tudják és elismerik, hogy mindezért a vadászok sokat tesznek, azonban úgy látják, hogy elsősorban nekik kell nyitni a természetvédelem és a társadalom felé. Annak, hogy a különböző társadalmak a vadászatot elfogadják, és valós oldalát is megismerjék, nagy szerepe van a politikának! Vadbiológusok, vadászati szakértők egyre többet foglalkoznak a vad mesterséges tenyésztésével, illetőleg telepítésével. Tudjuk, már néhány éve súlyos bajok vannak a korábban mindenütt elterjedt mesterséges fácántenyésztéssel. Nincs friss vér az állományokban, a régi vérvonalak dominálnak, és kevésbé ellenállók a tavasszal kibocsátott csibék, nem félnek a ragadozó madaraktól, de még rosszul is röpülnek. Így az igazi vadásznak nem is jelentnek sikerélményt lövéskor. Ezt a fácánt például az olasz turistavadászok se kedvelik, otthon is lőhetnek ilyet - hangoztatják jogosan.
Az unió tagállamainak vadászati felelősei nagy jövőt látnak a vadászturizmusban. Ezt ugye, az elmondottakban is láttuk. Ehhez bizony sok pénz és jó szervezőkészség kellene. Egészen a múlt század utolsó tizedéig mindezt jól csinálták úgyszólván Vajdaság-szerte. Ide járt a legtöbb olasz vadász, de jöttek spanyolok, franciák apróvadra, nagyvadra meg németek, osztrákok, svájciak. Rengeteg pénzt hagytak itt, annyit, hogy egyes vadásztársaságokban még a tagdíj jelentős részét is mellőzhették, de ezerszámra vásárolhatták a tenyésztett fácáncsibét. Esetenként (Zentán, Adán, Moholon, Padén, Szajánban, Horgoson, Csantavéren) két-két fácánt is vihettek haza a vadászok.
Régen volt, igaz se volt - mondhatnák azok, akik azóta lettek vadászok. De ki tudja: lehet, hogy éppen az Európai Unió által megfogalmazott föltételek és intézkedések majd újra olyan jó és kiadós vadászati lehetőségeket teremtenek, mint amilyenek 15-20 évvel ezelőtt voltak.
Most már csak az a kérdés: ki éri meg közülük a belépést?