home 2024. április 21., Konrád napja
Online előfizetés
A transzgenerációs trauma
Pap Ágota pszichológus
2023.11.08.
LXXVIII. évf. 44. szám
A transzgenerációs trauma

Már a csapból is a transzgenerációs trauma örökölhetősége folyik. De hogyan jutottunk el Rousseau „üres táblájától” a hozott dolgainkig? Illetve mire is gondol itt a szakma elsősorban?  

Arról már rég tudunk, hogy a mentális betegségek, mint amilyen a depresszió, a szorongás vagy a skizofrénia örökölhetőek. Hatással vannak ránk az anyaméhben töltött idő alatt az édesanyánk megélt dolgai is. Akkor miért ne lenne hatással ránk az is, amit az anyukánk akkor élt át, amikor ő volt a saját édesanyja méhében? Mindez láthatatlan teherként hullik ránk, nevezzük hát a nevén: ez is transzgenerációs hatás. A jelenség lényege, hogy a traumát elszenvedő egyéneket követő generáció annak ellenére mutatja a traumatizáltság tüneteit, hogy saját maga közvetlenül nem volt áldozat. Rendkívüli felfedezésnek számított, hogy a tapasztalatok és a környezeti hatások DNS-módosulások formájában megjelenhetnek az örökítőanyagban. Nem maguk az emlékek öröklődnek, hanem a lenyomatuk.

A trauma általánosságban egy megrázó esemény, mely túlmutat a mindennapok tapasztalatain. A transzgenerációs trauma olyan trauma, amely átível egy generáción, egyetlen személyen. Ha ugyanis valamivel nem tudunk megküzdeni, akkor annak terhét utódaink is viselik, és ugyanez jellemző fordítva is. A feldolgozatlan traumák láthatatlanul kísérnek minket végig az életünkön, és mindenkit, aki elég közel kerül hozzánk.

A transzgenerációs trauma felismerése a holokauszt túlélőinek beszámolójával kezdődött. 1966-ban az Amerikai Pszichológiai Társaság a holokausztot túlélők gyerekeiben jelentősen magas pszichológiai stressz-szintet mért, mely klinikai depressziót, szorongást, poszttraumás stressz-szindrómát okozott a leszármazottakban, pedig még nem éltek a trauma idején. A trauma lehet társadalmi, de olyan egyéni is, mint például egy gyermek elvesztése. 2013-ban a Nature-ben megjelent kísérletsorozat eredményeként azt már ki tudták mutatni, hogy a félelem bizony öröklődik, legalábbis a rágcsálókban.

Transzgenerációs traumára utaló jelek a feszültséget okozó családi témák, nagyon „elfelejtett” részletek a nagyszülők/szülők életében, melyekről nem lehet beszélni, alvászavarok, rémálmok, ok nélküli generalizált szorongás, düh, csalódottság és magányosság érzése, önértékelési zavarok, poszttraumás stressz-szindróma. Az érintettek nem beszélnek a traumáról, mely a gyerekeiknél a magány és az izoláltság érzését keltheti. A trauma túlélői öntudatlanul is teljesíthetetlen elvárásokat támaszthatnak saját gyerekeikkel szemben. A csendnek persze oka van, leginkább a gyermekeket védik vele felmenőik. Egy-egy család életébe gyakran beépülnek úgynevezett sémahiedelmek, mint amilyen a mindenért meg kell küzdeni, csak a szorgalom visz előre, senkiben sem lehet megbízni, minden jónak vége lesz egyszer, az élet igazságtalan, és még sorolhatnánk. Ezek különösen ártalmasak tudnak lenni akkor, amikor kimondatlan formában hatnak.

Fontos megérteni, hogy testünk és agyunk négyféle módon tud bennünket megvédeni, megküzdve a traumatikus eseménnyel: fight — amikor megpróbálunk megküzdeni a fenyegetéssel, flight — amikor menekülünk a helyzetből, lefagyás — amikor szó szerint lefagyunk, és nem tudunk reagálni a helyzetre, illetve a lecsillapodás — amikor megpróbáljuk megtalálni a helyzet okát.

Az ilyen traumák feloldását elsősorban az segítheti, ha felismerjük, hogy valamilyen traumával van dolgunk. Ha tudjuk, hogy valami történt a családunk életében, akkor a nyílt, őszinte kommunikáció a legjobb megoldás. Minden gyógyulás a csend megtörésével kezdődik. Érdemes visszatérni a kulturális örökségünk megismeréséhez, főleg, ha abból adódott transzgenerációs trauma, hogy valamilyen etnikumhoz tartozunk. A pszichoterápia is segíthet abban, hogy jobban megértsük saját és családunk történetét, sőt, akár egy hűséges barát is segíthet azzal, hogy meghallgat bennünket.

Mindez azt is jelenti, hogy a gaztetteink nem merülnek feledésbe a halálunkkal, vagyis még nagyobb a felelősségünk, mint valaha. De már az is hatással lehet egy dédunokára, ha például a szülő éhezett.

Manapság transzgenerációs hatásokról beszélünk, utalva arra, hogy idetartoznak az előrevivő, vagyis az adaptív örökségeink is. Éppen ezért fontos, hogy beszéljünk a velünk történtekről. A gyerekeknek tudniuk kell, hogy biztonságban vannak, bízhatnak a felnőttekben, akik gondoskodni fognak róluk. Amikor a szülők bizalmatlanok, és haragszanak a világra, a gyerekek is megtanulják ezen a szemüvegen át szemlélni a környezetüket, ami akadályozza a biztonságos, bizalommal teli kapcsolatok létrejöttét, valamint az egészséges önértékelés kialakulását. Később további nehézséget okozhat a felismerés és a következményekkel való megküzdés. Egy ideális világban — utópia, bevallom — mindenki úgy vállalna gyermeket, hogy az összes traumát és transzgenerációs traumát feloldotta. Mindenesetre érdemes személyesen utánajárnunk a családi örökségünknek, a tanult, hozott mintáinknak, hiedelmeinknek, próbáljuk meg beazonosítani ezeket az életünkben, gondolkodásunkban, viselkedésünkben, döntéseinkben és problémamegoldásainkban.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..