Ambrus József (1847—1917), a jeles lelkész sokféle érdeklődésű egyházi személy volt, meghatározó egyéniség, aki nemcsak élvezetes prédikációiról volt híres, hanem egyházi és világi publicisztikájáról is, meg arról, hogy útmutató kézikönyvet jelentetett meg az amatőr régészek számára, s jómaga is sikeresen régészkedett.

Pályája Székudvarról indult, ott született 1847-ben, és iskolái befejeztével 1874-ben szentelték pappá. Fiatal lelkészként Szőregen, Nagy-Jécsán, Ó-Bébán és Nagykikindán káplánkodott, majd 1881-től egészen haláláig, harminchat éven át kisoroszi plébános volt, aki a falusi lelkészek életét élte, s a hívők támasza volt mindennapi gondjaikban. Érdekeiket írásaival, kiadványaival is védte, s erélyesen kiállt értük.

Ambrus József

Első egyházi dolgozata 1872. február 28-án jelent meg a Katholikus Néplap kilencedik számában. A katolikus irodalom szinte minden ágában tevékeny volt. 1902 tavaszán, harmincéves írói jubileumán, a becskereki Torontál a többi közt ezt írta róla: „kivált mint katholikus publicista fejtett ki nagy buzgalmat és tevékenységet, s éber figyelemmel kísérte a napi eseményeket, erős tollával mindenkor bátran síkraszállt az egyház jogainak védelméért.” Öt lap állandó munkatársa volt, cikkeit pedig több álnév alatt publikálta (Alfa, Omega, Torontáli, Köszeghy, Udvarszéky).

Viszonylag korán, még szőregi káplán korában, 1874-ben kezdett el régészkedni, saját bevallása szerint „mint a történet és régészet szerény kedvelője”, s e hasznos kedvtelésének eredményei is voltak — feltárta a szőregi apátság romjait. Később lelkészkedésének valamennyi állomáshelyén ásatott, hol sikeresen, hol sikertelenül. 1878-ban lett a temesvári Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Társulat tagja, s attól kezdődően (egészen 1884-ig) a társulat Közlönye révén tudjuk figyelemmel kísérni ez irányú tevékenységét, mely feltárt régészeti tárgyak ajándékozásában, különféle kutatási kezdeményezésekben és régészeti szakmunkák közlésében merült ki. Munkája során kapcsolatba került több jeles történésszel, régésszel és kutatóval, így Szentkláray Jenővel, Miletz Jánossal, de Rómer Flórissal is, a „magyar régészet atyjával”.

Háromévi szőregi káplánkodása után, 1877 novemberében került következő lelkészi állomáshelyére, Ó-Bébára (ma: Románia), ami még inkább serény munkára buzdította őt. A régészeti leletekben gazdag észak-bánáti térség szinte lenyűgözte. Erről írta az Ó-bébai régiség leletek című tanulmányának bevezetőjében (melyet a temesvári Társulat 1878. szeptember 25-én megtartott választmányi ülésén is felolvastak): „Ezen helyváltoztatásnak igen megörültem, amennyiben Dél-Magyarország egyik legtörténetdúsabb vidékére, a klasszikus talajú Torontál vármegyének legklasszikusabb részére jutottam el. […] Határtalan örömmel teltem el, midőn a klasszikus földre léptem, […] a régészet kincsesbányájának közepén éreztem magam.” A lelkesülése valóban nem volt alaptalan: számos leletet hozott felszínre a régi korokból, s azokat rendre a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Társulat Múzeumának ajándékozta. Már 1878-ban 24, különböző alakú, színű és díszítésű, Ó-Bébán fellelt edénytöredéket, valamint egy csiszolókövet juttatott el Temesvárra, később majdáni és rábéi leleteket is. Miután 1881 legelején Kisoroszra került, az általa feltárt régészeti leleteket már Budapestre küldte, a Nemzeti Múzeumnak.

A lelkes pap régész fontosnak tartotta a régészeti kutatások népszerűsítését is a fiatalság körében, s ennek érdekében szerkesztett egy könyvecskét is (Régészeti Kis Káté, falusi iskolás gyermekek számára. Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Társulat, Temesvár, 1880). Abban kérdések és feleletek formájában vezette be a fiatalokat a régészet világába. Kötetében olvassuk az alábbiakat is: „Kötelessége-e mindenkinek a régészettel foglalkozni? Szent és nagy kötelessége az minden magyarnak aki hazáját szereti.” A szakirodalom szerint Ambrusnak e munkája „a maga nemében egyedül áll a népszerűsítő irodalmunkban”.

Kisoroszi plébánosként 1883 tavaszán védelembe vette az ottani dohánytermesztőket, akik egy hivatalos rendelet miatt kerültek áldatlan állapotba. A hatóság ugyanis, részben a csempészés megakadályozása, részben a dohányszárító pajták hiánya miatt, a szokásos 800–900 hold helyett csak 200 holdra adott ki dohánytermesztési engedélyt. Ambrus a Torontálban közölt írásában mindkét vádat alapos érvekkel utasította vissza, s követelte a megyei hatóságok közbelépését: ne engedjék meg, hogy egy megalapozatlan intézkedés megkérdőjelezze egy falu egzisztenciáját. Néhány évvel később népszerűen megírt kiadványban tájékoztatta a lakosságot a dohánytermesztés megváltozott feltételeiről (A legújabb dohánytörvények. A Magyar Dohányujság kiadóhivatala, Márkus Sándor nyomdája, 1888).

1886 január-februárjában egy tanulságos és érdekes vitája támadt törökbecsei lelkésztársával, dr. Szentkláray Jenővel, aki akkor már a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, s intenzíven tanulmányozta vidékünk múltját. A vita tárgya Kisorosz neve volt, az egész ügyből pedig sajtóvita kerekedett. 1886 januárjában ugyanis Ambrus valahogyan tudomást szerzett Torontál megye „helynévigazító munkálatairól”, pontosabban arról, hogy a megye dr. Szentkláray Jenőt kérte fel, hogy történelmi megalapozottsággal és megindoklással tegyen javaslatot egyik-másik helységnév eredeti, ősi változatának visszaállítására. A jól értesült kisoroszi plébánosnak az is tudomására jutott, hogy Szentkláray a reábízott munkát el is végezte, s abban (szerinte eléggé el nem ítélhető módon) az a javaslat állt, hogy a helység neve Kisoroszi legyen. Ez ellen a hivatalosan még közzé sem tett javaslat ellen emelt szót plébánosunk a Torontál 1886. január 28-ai számában. A terjedelmes cikkben érdekes érvek felsorakoztatásával igyekezett bizonyítani, hogy csakis a Kisorosz név a helyes és megalapozott. A vitában sajnos alulmaradt: Szentkláray saját igazát több releváns hivatkozással is alátámasztotta, s a történelmi tények és érvek őt igazolták. Ambrus okfejtése (akkor) nem állta ki a próbát.

Még 1891 tavaszán a Nemzet beharangozta, hogy Ambrus József egy nagyszabású történelmi vállalkozás megvalósítására készül: szándékában van kikutatni és megírni „a magyar katolikus klérus szereplésének történetét a szabadságharcban”. Ezt a nagy (három kötetre tervezett) vállalkozást azonban nem tudja realizálni a papság támogatása nélkül, ezért felkéri mindazokat, akiknek adataik vannak elhunyt vagy élő pap honvédekről, hogy azokat juttassák el hozzá.

1892 decemberének elején a Budapesti Hírlap már arról számolt be, hogy Ambrus munkáját „nagy fáradsággal írja, meg hazafias lelkesedéssel”, s hogy szorgalmas feltáró tevékenysége nyomán már csaknem nyolcszáz pap honvéd adatait sikerült begyűjtenie. A cikk egyúttal hírt adott az első (274 oldalas) kötet megjelenéséről is (Az 1848 és 1849-iki szabadságharcban részt vett római és görög katolikus paphonvédek albuma. Szerkeszti és kiadja Ambrus József kisoroszi plébános. Első kötet. Nagy-Kikindán, Nyomatott Radák Jánosnál, 1892), mely kiadvány szép fogadtatásra talált, sőt, ma is fontos történelmi forrás. Gyürki Ödön korabeli méltatása szerint „köszönet és elismerés illesse meg e buzgó férfiút, ki összegyűjtötte ezeket az adatokat, ki nagy szorgalommal s nem kisebb fáradsággal gyűjtötte össze a köveket, melyből a kath. papság hazaszeretetének magasztos emlékét építette föl. Századokra kiragyogó emlék leszen ez, melynek lapjaira fölírva ott ragyog a kath. papság lelkes honszerelme.”

E fontos vállalkozás azonban, az első kötet megjelenése után, ismeretlen okok miatt megszakadt. Így a (tervezett) második és a harmadik kötetet sajnos nem adták ki, noha tudjuk, hogy Ambrus annak idején gazdag anyagot gyűjtött egybe.

Harmincéves írói jubileumát 1902-ben ülte meg, s a Torontál cikkírójának értékelése szerint a három évtized alatt „szakadatlanul serény munkásságot fejtett ki a kath. irodalom minden ágában”.

A kisorosziak az 1910-ben kiadott Örökváltság című kötetecskéről tartják őt leginkább számon, melyben Ambrus összefoglalta, miként váltották meg „könnyű törlesztés” mellett a kisorosziak Sina Simon báró 557 holdját (Az örökváltság — Kisoroszi híveinek elbeszéli Ambrus József. Kisorosz. Nyomtatott Sonderling Károly könyvnyomdájában. Nagykikinda, 1910). A felsoroltak mellett még néhány más, apróbb munkájáról is tudunk.

Gyakori közéleti szereplései mellett plébánosunk nagy gonddal vezette Kisorosz egyházi krónikáját, a Historia Domust, mely fontos forrása a falutörténeti kutatásoknak, mivel 1881 és 1917 között lelkiismeretesen dokumentálta benne mind az egyházi, mind a fontosabb világi eseményeket, történéseket.

Több forrás is bizonyítja, hogy pap létére indulatos, temperamentumos, hirtelen haragú ember volt. Ám jellemének volt egy másik, pozitív oldala is — a hazaszeretet. Hithű hazafi volt. Annak idején (1900) a hazaszeretet ápolásáról is tartott előadást a tanítóknak, melyben elmondta: a tanítók kötelessége, hogy a magyarság ellenségei ellen szívvel-lélekkel küzdjenek.

Kisoroszon hunyt el 1917. november 9-én.

Forrás: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Szeged, 1965; Bunjevački Emma — Kanász Lívia — Szemerédi Lucia: Ambrus József és Kisorosz. Mák Ferenc (szerk.): Mi most a múltunkat építjük. Tudományos tanácskozás a Délvidék XIX. századi történetíróiról és történetírásáról. VMMI, Zenta, 2022, 300—320.; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1878/4.; Havi Közlöny, 1881. febr. 1.; Fővárosi Lapok, 1888. nov. 14.; Békés, 1888. nov. 18.; Nemzet, 1891. márc. 10.; Fővárosi Lapok, 1891. márc. 11.; Magyar Szemle, 1892. dec. 4.; Budapesti Hírlap, 1892. dec. 4.; Pesti Hírlap, 1892. dec. 30.; Alkotmány, 1900. júl. 11.; Budapest, 1900. júl. 12.; Magyar Polgár, 1900. júl. 13.; Zsombolyai Közlöny, 1902. márc. 9.; Torontál, 1902. márc. 10.; Az Ujság, 1910. máj. 10.; Családi Kör, 1995. jan. 12.; 2020. júl. 23.