* Gyakran hallani, hogy a múlttal foglalkozni badarság, hagyjuk a voltat, éljünk a mának. E szemlélet következtében egy néhány évtizeddel ezelőtti felmérés szerint diákjaink némelyike Titót jelölte meg a legnagyobb magyarnak. Hogyan látja ezt a gyakorló történelemtanár?
- A múltban élni butaság ugyan, de a múlt ismerete nélkül nincs jövő. A saját nemzetem történelmét kell elsősorban ismernem ahhoz, hogy értékelni tudjam a másét. A titói Jugoszláviában - nagyon körmönfontan - nem tiltották ugyan a nemzeti történelem tanítását, de szűk keretek közé szorították. Helyette inkább a jugoszláv eszmét szorgalmazták. A testvériség-egység elve alapján hangoztatták, hogy minden ember egyforma, hiszen mindenki egy levegőt szív, mindenkinek a vére piros. Csupán az volt a bökkenő, hogy az alapgondolat féligazságot hordozott. Arról ugyanis hallgattak, hogy mindez mellett mindenkinek joga van a saját nemzeti történelmének, nyelvének, kultúrájának a megismerésére, s ezek a kultúrák egyes esetekben bizony nagyon eltérnek egymástól. Rendkívül rafinált módon kezelték tehát a nemzeti történelmet, nem helyeztek rá hangsúlyt, hanem azokat a dolgokat próbálták kidomborítani, amelyek a jugoszláv eszme összekovácsolását segítették. Legjobban a népszámlálási adatokból látszik ez, mert az 1961-től 1981-ig tartó időszakban folyamatosan nőtt a magukat jugoszlávnak vallók száma. A gondolat tehát táptalajra talált. A beolvadásnak ebben a formájában a magyarok fogyása a legszembetűnőbb, hiszen hatvanegyben egy kicsivel több, mint félmillióan voltunk itt a Délvidéken. A kilencvenes évektől aztán létrejöttek a magyar pártok, amelyek arra utalnak, hogy kialakult egy kritikus tömeg, amely meg akarja őrizni lélekszámát. Ezt követte a Magyar Nemzeti Tanács megalakulása, az oktatásban pedig nagyobb teret kapott a nemzeti önismeret, a magyar nyelv és irodalom, valamint a magyar történelem oktatása is. A szaktanártól függ, hogy mennyit fordít a feldolgozására. Vannak, akik minden mást háttérbe szorítva nagyon nagy hangsúlyt helyeznek rá. A másik végletbe esnek viszont azok, akik továbbra is csak a hivatalos programban előirt hat órát szentelik a nemzeti történelem megismerésének. A bajt tehát abban látom, hogy nem igazán tudunk élni a lehetőségekkel.
* Miért okoz gondot az, ha valamelyik történelemtanár túlnyomórészt a nemzeti történelmet tanítja?
- Nem jó, ha átesünk a ló túloldalára. Konkrétan például a középiskola befejezése után sokan a jogi pályán szeretnék folytatni tanulmányaikat. Ezen az egyetemen viszont a felvételi vizsga történelemből van, mégpedig a kérdések fele a világtörténelem, a másik fele pedig a szerb történelem ismeretére vonatkozik. Ha középiskolai tanárként csak a magyar történelmet tanítottam, akkor tulajdonképpen hátrányos helyzetbe hoztam a diákjaimat, mert a szerb történelemből alapvető dolgokat nem ismertettem meg velük. A felvételi vizsga eredménye miatt vagy nem kerülnek be az egyetemre, vagy csak önköltséges hallgatóként juthatna be. Ezáltal megtörténhet, hogy éppen egy egyébként jó képességű tanulót ütöttem el az egyetemi diplomától, pedig esetleg lett volna belőle egy jó falusi ügyvéd, aki anyanyelven tudná képviselni az apró-cseprő bajaikkal is hozzá forduló nemzettársait.
Egyszóval a törvény adta tanítási lehetőségek közepette meg kell találni az arany középutat, és a növendékeket egészségesen kell a magyar nemzettudatra nevelni, úgy, hogy gyökereket eresztve, a szlávoktól körülvéve is kinőjön és megmaradjon a magyar fa, és az valóban életfa legyen.
* Ez ma nem így történik?
- Úgy érzem, mi délvidéki magyarok a magyar történelmen belül nem eléggé hangsúlyozzuk az itt végbemenet történelmi eseményeket, vagy nem emeljük ki azokat a nagyjainkat, akik fontos szerepet töltöttek be életünk formálásában. Mi elfogadtuk Szentelekynek azt a nézetét, hogy nekünk nincsenek katedrálisaink, nincsenek dicső lovagváraink. Ez nem igaz. Vannak és voltak. Törekedni kell arra, hogy amikor osztálykirándulásokat szervezünk, akkor magyar történelmi helyekre vigyük el a diákjainkat. Újabban például az aracsi Pusztatemplomról sokat lehet hallani, pedig az évszázadok óta ott áll, de említhetném akár a bácsi vagy a nándorfehérvári várat is, vagy éppenséggel a helyi jellegű dolgokat. Kevesen tudják például, hogy Topolyán a Sarlós Boldogasszony-templom a legnagyobb római katolikus építmény a Délvidéken, kevesen tudják, hogy Vörösmartynak egy verse, sírfelirata van abban a templomban, de azt is kevesen tudják, hogy annak a Kray Pál táborszernagynak a szívét őrzik a falai, aki egyedüliként elmondhatta, hogy nyílt mezei csatában legyőzte Napoleont. De sorolhatnám tovább a magyar történelemben fontos szerepet játszó délvidéki magyar városokat a Tisza mentén egészen Titelig vagy Versecig, de akár Zimonyig, az ezeréves határig. Közvetlen, eleven kapcsolatba úgy kerülhetünk a nemzeti közösséggel, ha a helyi történéseket is ismerjük.
* Az elcsatolt területek között a Délvidéken a legszembetűnőbb a magyar köztéri szobrok hiánya. Hozzájárulnának ezek a nemzettudat elmélyítéséhez?
- Ebben a vonatkozásban is nagyon sokat segítenének a köztéri szobrok. Ha egy szobrot ugyanis ott látok akkor is, amikor megszülettem, és akkor is, amikor nyiladozik az elmém, majd amikor fiatal, életerős vagy öreg ember vagyok, akkor az a szobor - ha mást nem is, csak egy hozzá fűződő legendát tudok róla - már segít engem a magyarságomhoz, nemzetemhez való kötődésben. A trianoni békediktátumot követően, amikor a szerb állam részévé váltunk, nem véletlenül volt az első cél a köztéri magyar szobrok megsemmisítése. Nem véletlen, hogy Bácspalánkán eltűnt a Délvidék egyedüli Szent István-szobra, vagy hogy Zomborban eltüntették a valamikori magyar királyság első köztéri Rákóczi-szobrát, nem véletlen az sem, hogy az aradi vértanúk szobrai vagy a Kossuth-szobrok egymás után tűntek el, de egyes esetekben még Szentháromság-szobrokat is eltüntettek.
* Tapasztalata szerint a Délvidéken miként él Szent István emlékezete?
- Délvidéken az újkenyér ünnepe van összekötve István király emlékével. Szent István ünnepe nem igazán tudott gyökeret verni. A kora középkort kutató történészek kimutatták, hogy vidékünkön inkább Szent László tisztelete terjedt el. Véleményem szerint sokkal sikeresebben lehetne Szent István kultuszát terjeszteni, ha azokat a délvidéki eseményeket is tanítanánk, amelyek István korához kötődnek. Például Istvánnal való szembeállásban jelentős szerepet betöltő Ajtony, Csanád vagy éppenséggel Oroszlámos történetét mi délvidékiek tudnánk igazán felmelegíteni, és ezzel biztosan növelhetnénk térségünkben Szent István-kultuszát is. Ajtonyon keresztül Istvánt is jobban megszerethetnénk.