— A családon belüli, munkahelyi vagy egyéb erőszak nem újdonság — mondja komolyan az asszony. — Már a szüleimtől hallottam olyan történeteket, amelyeket senki sem tudott megmagyarázni, de a falu „ura” mindig megoldotta őket. Én egy nagyobb faluból származom, távol voltunk a várostól, nem létezett szervezett utasszállítás sem, így kívül estünk az eseményeken, de nem is voltunk annyira szem előtt. Tanítónő lévén mesével hasonlítom össze a történteket: a falu lakosai voltak a törpék, a liliputiak, de akadt időnként olyan ember a településen, aki valamennyiünk szemében óriássá, Gulliverré vált.

A középiskolában megismerkedtem egy nálam két évvel idősebb fiúval. Csendes volt, halk szavú, mosolygós, a légynek sem ártott. Tudja, hogy megy ez a kamasz fiúk között: örökös az ugratás, de Dávidot semmi sem tudta kihozni a sodrából, az sem, ha ő volt a vicc tárgya. Egy szerény körülmények között élő család legkisebb gyermeke volt az öt közül, a testvérei csak nyolc osztályt végeztek. Dávid okos, értelmes és minden iránt érdeklődő fiú volt, akit a tanárok is szerettek. Ők beszélték rá a szüleit, hogy adják középiskolába, kár volna, ha elkallódna. Az érettségi után dolgozni kezdett, én pedig a pedagógiai főiskolára iratkoztam. Idejében be is fejeztem, és a falunkhoz közeli kisvárosban helyezkedtem el. Amikor megkaptam az első fizetésemet, elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Ő már két éve dolgozott, volt valamennyi megtakarítása, és még az esküvő előtt vettünk egy pici telket, melyre az otthonunkat terveztük. Volt a faluban egy izgága, öntörvényű, hangoskodó elöljáró, aki azt hitte, a település az ő tulajdona. Most, visszaemlékezve is érzem a falu hangulatát: attól az embertől mindenki félt. És nem ok nélkül.

Mielőtt megesküdtünk, az elöljáró beszélgetésre hívta Dávidot. Azt mondta, az lesz számára a legjobb, ha megszakítja velem a kapcsolatot, és az ő lányát veszi feleségül, aki a terhesség „mindössze” második hónapjában van, így senki sem tudja meg, hogy a gyerek nem az övé. Mert ugye nekünk, férfiaknak úgyis mindegy, ki csinálta azt a kölyköt, amelyik végigbőgi az éjszakát, nem hagyja aludni a szüleit — mondta bizalmasan Dávid vállát veregetve. Ő elhűlve hallgatta a felajánlást, és udvariasan ugyan, de kimondta, hogy egy hónap múlva összeházasodunk. A falubiztos kérte, gondolja meg jól, mert nem tudja, mi vár rá, ha nemet mond. Dávid azt hitte, gusztustalan tréfáról van szó. A tervezett időpontban megesküdtünk, és építeni kezdtük a házunkat. Mindketten dolgoztunk, reggelente együtt mentünk kerékpárral a városig.

Már tető alatt volt a házunk, amikor terhes maradtam. Nagyon boldogok voltunk. Igaz, hogy sok gond adódott az építés körül: hol az építőanyag tűnt el az udvarból, hol a felügyelőség jött ellenőrizni, szóval állandóan zaklattak bennünket. Én sokat idegeskedtem, de a férjem azt mondta, rossz embereknek ne adjunk okot a kárörömre. Mi nagyon jól megvoltunk.

A terhesség hetedik hónapjában jártam, amikor egy este hívták a férjemet, hogy válassza szét a kocsma előtt verekedő férfiakat. Az elöljáró fia fenyegetett meg egy roma legényt, hogy elintézi. Mire a férjem a helyszínre ért, a gyilkosság már megtörtént — de ezt csak évek múlva tudtam meg. Amikor éjfél körül rendőrök jöttek értem, a tetthelyen már senki sem tartózkodott. Azt mondták, a roma fiút és a férjemet boncolásra vitték, nekem csak fel kellett ismernem a nadrágját. Két nap múlva úgy temettük el, hogy tilos volt kinyitni a koporsót. A roma legényt a falujában helyezték örök nyugalomra. Idővel néhányan azok közül, akik látták a gyilkosságot, félve ugyan, de elmondták, hogy az elöljáró fia volt a tettes, aki azonnal üzent az apjáért, és a továbbiakat már ő intézte. Néhány nap múlva kigyulladt a háza annak, aki ezt elmesélte, hát csillapodtak a kedélyek. A fiam megszületése után úgy éltünk, mint a száműzöttek. Aki szóba állt velünk, azt az éj leple alatt félholtra verték. Tavaly nyáron aztán végre meghalt az elöljáró. A temetés után kaptam a férjemtől először levelet, melyben megírta, hogy az elöljáró megkötözve vitte el őt a gyilkosság helyszínéről. A koporsó, melyet eltemettünk, üres volt. Mindent úgy intézett az elöljáró, hogy ne legyen módunk bizonyítani a párom ártatlanságát, aki nem mert jelentkezni, mert megfenyegették: engem és a fiamat is megölik, ha hírt ad magáról. Januárban végleg hazajött, és család lettünk. Nekem ne mondja senki, hogy teljhatalmú emberek azelőtt sosem voltak. Akkor is olyan hatalmuk volt, hogy legyőzték a Gullivereket.

A nyitókép illusztráció