Ha nem fogjuk fel komolyan szülői szerepünket, akkor az azt tükrözi, hogy nem vesszük komolyan gyerekeinket. De akkor milyen értékeket tanulhatnak tőlünk? Tudnak-e szülőként tisztelni bennünket, amikor mi sem tiszteljük magunkat szülőként? Mindez vajon hogyan hat az önbizalmukra? Minek alapján várhatjuk el, hogy tiszteletbe tartsák tekintélyünket, jogainkat és szülői döntéseinket?
Megfigyelhető, hogy nemcsak az anyaság intézménye degradálódott, hanem az apai tekintély is óriási mértékben hanyatlott sok olyan tényező hatására, amely visszafordíthatatlan károkat okozott — és okoz mindmáig — a felnövekvő nemzedékeknek.

Távollévő apák, elkényeztetett gyerekek

Manapság számtalan módon és a legkülönbözőbb okokból egyre jobban megfosztjuk gyermekeinket az apai neveléstől, ezzel együtt pedig az apai tekintélytől, melynek hiánya közvetlen következményekkel jár az utódok viselkedésére. Mindehhez nagymértékben hozzájárul az is, hogy napjainkban már nem tekintjük egyértelműnek és alapfontosságúnak az apa szerepét a gyermeknevelésben. De azt sem, hogy a gyermek alapszükséglete meg joga is, hogy nevelésében az apja és az anyja egyaránt részt vegyen.
Az apák mint tekintélyszemélyek nélkülözhetetlenek, és teljes egészében sohasem helyettesíthetőek a nevelésben. Ha azt szeretnénk, hogy gyermekeink beilleszkedjenek a társadalomba, és civilizált egyénekké váljanak, akkor mindenképp szükségük van apára. De még ennél is fontosabb talán, hogy valós képet kapjanak a tekintély szerepéről. Ennek ellenére kimutatható, hogy gyermekeink a történelem során soha nem voltak olyan nagy számban apa nélkül, mint napjainkban. Felmérések igazolják, hogy az elmúlt két-három évtizedben megháromszorozódott azoknak a gyerekeknek a száma, akiket csak egyik szülő nevel. Az adatok európai országokból valók, és ezen a téren mi sem maradunk le: elég, ha csak szétnézünk saját szűkebb-tágabb környezetünkben. Úgy tűnik, a társadalmi-gazdasági fejlődésért drágán meg kell fizetnünk…
Köztudomású a válások magas százalékaránya, minek következtében az esetek döntő többségében az egyik szülő részben vagy egészben kirekesztődik a gyermeke neveléséből. A szülők egymástól való távollétének korántsem kellene azt eredményeznie, hogy közös gyermekük nevelésében ne működjenek együtt továbbra is. Említettük már korábban is, hogy a gyermek mindkét szülőről külön-külön alakít ki képet magában. Az apák neveléstől való távolmaradásához nagymértékben hozzájárulnak a fennálló értékrendszert védeni hivatott intézmények is. A nemi egyenrangúságért való kardoskodás eredményezhetné azt is, hogy a válás után a gyermek bármely szülőnek odaítélhető legyen — ahogyan azt a gyermek érdekei a legjobban megkívánják. Ezzel szemben azt látni, hogy az anyák kivételezettekké váltak a gyermek nevelésére való jogukat illetően: az esetek döntő többségében a bíróság — az apák láthatási jogának minimálisra csökkentésével — az anyák javára dönt.
Részben a szülők közötti megromlott viszony, részben pedig az ilyen bírósági döntések, vagy mindkettő miatt a gyerekek elveszítik apjukkal a kapcsolatot, ez pedig azzal is jár, hogy megfosztjuk őket az apai tekintéllyel való nevelés lehetőségétől. A havonta csupán néhány alkalommal engedélyezett láthatóság következménye az, hogy a gyermek és apja között nem alakulhat ki az annyira fontos közeli érzelmi kapcsolat. Arról nem is beszélve, hogy a neveléshez szükséges tekintélyét az apa így nemcsak a valóságnak megfelelően képes alkalmazni. A gyerekek persze rögtön megérzik, ha apjuk aggódik, amikor velük van a láthatási idő alatt, és túlságosan óvatos nevelői szándékaiban, mert igyekszik elkerülni az anyjukkal és a velük való összetűzéseket. A megtépázott tekintély miatt a szabálysértések felett könnyen elsiklik. A tisztelet hiánya ennek következtében aztán a gyerekeknek az anyjuk iránti viselkedésében is megnyilvánul, ami összességében az együttműködés és a fegyelem hiányában mutatkozik meg. Az ilyen körülmények pedig kitűnő táptalajt teremtenek az elkényeztetett gyermekek nemzedékének kialakulásához.
A gyerekeknek olyan apára van szükségük, akinek teljes egészében lehetősége van a nevelésre. A szülői pár — éljenek együtt vagy külön — összekapaszkodása a nevelés terén lehetővé teszi a fejlődő személyiség számára, hogy megtapasztalja a tekintély nyújtotta biztonságot és a valóság talaján működő életviteli mintát. A belső fegyelem kialakítása csak úgy lehetséges, ha azok mutathatják meg nekünk, akik a legfontosabbak a számunkra.

(Folytatjuk)