A tekintély alkalmazásának valamilyen okból történő elmaradása mind a fejlődő személyiség, mind a szülő, mind pedig a társadalom számára végzetes következményekkel jár. Ennek már látni a jól kivehető jeleit. Az iskolai erőszak, a fiatal tömeggyilkosok szabad ténykedései, a társadalmi értékrendszerek összeomlása, mind azt jelzi, hogy valami megváltozott, valami kimaradt a fiatal nemzedékek személyiségfejlődéséből. Ennek következményeként megjelent az identitászavar, az életre készülő fiatal lelkekben mély nyomokat hagyó lebegő szorongás, a biztonsággal nem kecsegtető jövőkép.
Azzal, hogy lemondtunk a tekintély ellenőrző és megtartó alkalmazásáról, a szülői és a társadalmi önrombolás mezejére léptünk. Ehhez a szülők, nevelők, az iskola és a társadalmi intézmények mindegyike hozzájárul.

Az irányító, erős kéz szükségessége
A vizsgálatok mindegyike azt támasztja alá, hogy a fiatal nemzedékeknek sürgősen és elengedhetetlenül szükségük van a határok, a rend és a fegyelem felállításában megnyilvánuló támaszra. Ezzel szemben azt látni, hogy a felnőttek világa — a szülőktől, a tanítóktól kezdve a szociális intézményeken, a rendőrségen és a bíróságokon át egészen a politikusokig — kivonult a tekintélyszerepből, ellehetetlenítve ezzel azt, hogy gyerekeink megkapják a számukra annyira fontos alapvető támaszt. Abban a tévhitben élve, hogy  könnyebben érthetővé váljanak gyermekeink szükségletei, intézményeink elálltak tekintélyüktől, azt remélve, hogy így könnyebben elérhetőbbekké, kevésbé félelmetesekké válnak.
Tudnunk kell azonban, hogy a gyerekeknek szükségük van tanítókra, iskolaigazgatókra és más tekintélyszemélyekre, akik biztosítani tudják a rendet kibontakozó világukban. Ezzel szemben ma nagyon sok gyerek nem érzi magát biztonságban az iskolában. A fegyverrel fenyegetőző, erőszakoskodó diákok többé senkitől sem félnek, és nagyon sok iskolában kezd a tekintély tiszteletben tartásának teljes csődje a mindennapi élet részévé válni.
Szülőként pedig ott állunk teljesen összezavarodva, mivelhogy nem tudjuk megkülönböztetni a tekintélyességet az önkényességtől, és inkább választjuk a látszatra biztonságosabb megoldást — az engedékeny nevelési magatartást. Úgy tűnik, lassan kialakult egy általános nézet, mely szerint a tekintély és az érzékenység, a szeretet, valamint az együttérzés kizárják egymást, és a tekintély érvényesítésével háttérbe szorítódik az a gondoskodás, amit szeretnénk, ha gyermekeink megkapnának tőlünk, illetve az a szeretet és bizalom, amit tőlük szeretnénk visszakapni.
Sok tanulmány meg természetesen a mindennapi tapasztalat azt igazolja azonban, hogy azok a gyerekek, akik előtt szüleiknek tekintélyük van, sokkal határozottabbak és alkalmazkodóképesebbek minden életkorban. Azt mondhatni, hogy a személyiség fejlődésében jelen levő erős kéz irányítása sokkalta kevésbé hat önzően, mint az elnéző, nem irányító állásfoglalás. A határok felállítása nélküli nevelés a megértő szülő benyomását keltheti, amit a gyerekek kezdetben örömmel fogadnak, mert a szülők elnézően reagálnak egy-egy rossz lépésükre, de a későbbiek során azt kezdik inkább érezni, hogy szüleik nem igazán törekszenek arra, hogy a nevelés nehéz feladataival is foglalkozzanak. Az a gyerek, amelyik nem érzi, hogy szülei gondoskodnak róla, nem érzi a támaszukat sem, és nagyon valószínű, hogy a későbbiekben sok olyan problémával találja szemben magát, amelyek megoldhatatlannak tűnnek számára.
Sok szülővel találkozni, aki a határok felállítása helyett inkább azt vallja, hogy legjobb, ha a gyermekének barátjává válik. Ezzel azonban gyermekeinek a személyiségében komoly zavart okoz. A gyerekeknek ugyanis — még nem kifejlett készségeik miatt, merthogy még gyerekek — alapvetően szükségük van arra, hogy mindig rendelkezésükre álljon egy vezető és felelősségvállaló, azt illetően, hogy hogyan kell élni. Ha ezt nem kapják meg, akkor — a tekintély különböző formában történő provokálása által — minden megtesznek azért, hogy hozzájussanak, hogy szüleiket afelé tereljék, hogy felnőjenek ehhez a feladathoz.
Szülőként, nagyszülőként, tanítóként, politikusként az a feladatunk, hogy biztosítsuk gyermekeink számára azt a tekintélyességet, amellyel biztosan építhetik a jövőjüket. Minden ellenkező eljárás a mi kényelmünket szolgálja, és egy elkényeztetett nemzedék felnövését eredményezi.

(Folytatjuk)