Vérbeli előadóként nehezen viseli, hogy a főiskolán hónapok óta nem zökkenőmentes a munka. A tudomány világa mellett a vers, a költészet is mindig vonzotta, ezen a területen Horváth Emma kezei alatt bontogatta a szárnyait. A Szabadkai Rádió megszűnéséig, huszonkét és fél évig műsorvezető volt. Nemzeti ünnepeink is összeforrtak a nevével, ő ugyanis a házigazdája a Vajdasági Magyar Szövetség március 15-ei, augusztus 20-ai és október 23-ai központi rendezvényeinek, valamint a II. világháború ártatlan áldozatainak tiszteletére szervezett megemlékezésnek. Mélyen vallásos, a visegrádi Szent György Lovagrend szabadkai priorjaként ugyancsak a közösséget szolgálja.

— Technológus mérnökként ledolgoztam a Severben hat évet, és azt nagyon imádtam csinálni. Viszont 1993-ban, éppen akkor, amikor nem kerestünk semmit, az egyik későbbi kolléga, aki főnököm is volt a műszaki szakfőiskolán, megkérdezte tőlem, szeretnék-e tanítani a főiskolán. Közben a Severnek ösztöndíjasa is voltam, így tiszteletdíjasan kezdtem el dolgozni, délelőtt lenyomtam a nyolc órámat a vállalatban, hazamentem, pihentem egyet, aztán a főiskolán tartottam órákat. Később a gyárban felmondtam, átmentem teljes állásba a főiskolára. Én ott is jól éreztem magam, és most is, mind a mai napig nagyon nagy szeretettel csinálom, mert, ahogy mondani szokás, úgy látszik, a Jóisten erre teremtett, hogy tanítsak. A gyerekeim, vagyis a tanítványaim is nagyon kedvelnek.

* Mennyire fontos a tanítás az ön életében?

— Nagyon. Sosem felejtem el, hogy amikor elkezdtem tanítani, megkérdeztem édesapámat, aki egész életében tanított, hogy milyen egy tanár. Azt mondta: Fiam, két alapdolog van. Az egyik, hogy a tanár pizsamában is tanár. Ha kimész az utcára, vagy bárhol megjelensz, neked ott is tanárnak kell lenned. A másik pedig, hogy a jó pedagógus maximálisan felkészült. Azt tanácsolta apám, hogy minden húsz percben meséljek el egy viccet, mert különben elvesztem a gyerekek figyelmét. Én ezt szigorúan betartom, az óravázlataimban mindig benne van, hogy mikor milyen viccet mondok el. Persze ez a tananyaggal kapcsolatos vicc. Most már harminc-egynéhány éve vagyok a főiskolán. Apám azt is mondta, hogy: Az a szép a tanárságban, fiam, hogy amikor bemész egy órára, akkor látsz negyven-ötven gyereket, aki abban a témakörben, amelyet te elő fogsz adni, teljesen tudatlan. A megtartott órák után ha végignézel rajtuk, akkor nyugodtan kimehetsz, mert okos embereket hagysz ott. Na, ezért kell mindent beleadni! Van annak igazságértéke, amit mondani szokás, hogy ha valaki arra adja a fejét, hogy pedagógiai pályára lép, akkor nincs joga ahhoz, hogy rosszul dolgozzon. Miért? Mert mi dolgozunk a világ legdrágább anyagával, az emberekkel, a fiatalokkal. És azt nem szabad elrontani.

* Több mint huszonkét évig műsorvezetőként dolgozott a Szabadkai Rádióban. Hogyan indult el ezen a pályán a műszaki tudományok, a tanítás mellett?

— 1995-ben kezdtem dolgozni a Szabadkai Rádióban mint tiszteletdíjas munkatárs, és ott is lenyomtam huszonkét és fél évet, addig, amíg a rádió meg nem szűnt. Én még középiskolás koromban Horváth Emma tanárnő keze alá kerültem, és ha ő valakiben látott valami érdemlegeset, akkor mindjárt a színművészet felé terelgette. Azért nem iratkoztam oda, mert amikor bejelentettem a szüleimnek, hogy színész akarok lenni, apám azt válaszolta: édes fiam, nem kell egy ripacs a családban. A lányom viszont drámaíró-rendező lett, és a színház az élete. Amikor apám ezt mondta, nagyon-nagyon sérelmeztem, de már nem bánom, hogy így alakult. A Jóistennek, úgy látszik, ez volt a szándéka velem, hiszen azt csinálom, amit szeretek, tanítok. Olyan témakörben, amelyet nagyon szeretek, becsülök, és minden előadásom egy föllépés. De nem kötött szöveggel, mint a színművészek, hanem szabad szöveggel tudom előadni azt, amit kell. Mélyen hívő ember vagyok. Biztos vagyok benne, hogy ezt a Jóisten intézte így, mert nekem az az elvem, hogy mindannyian kaptunk a Jóistentől tehetséget, melyet maximálisan ki kell használnunk. Hogyan jött a késztetés a rádióra? Horváth Emma tanárnő megszerettette velem az irodalmat, a versmondást. A Szabadkai Rádióban meg az Újvidéki Rádióban is voltak irodalmi rovatok. Ezekbe behívtak, hogy mondjunk el egy-egy verset. Szabadkán nagyon sokáig Nagy Marika volt a művelődési rovat szerkesztője. Ő kérdezte egyszer, hogy lenne-e kedvem bejönni a zenés üdvözlőműsort vezetni vasárnap délutánonként. Elkezdtem, éppen húsvét vasárnapján, 1995-ben. Később Gubás Ágota szólított meg, ő volt akkor a főszerkesztő, és az érdekelte, hogy napi műsort szeretnék-e vezetni. Nekem az a mottóm, hogy minden ember annyit ér, amennyit a képességeihez mérten hajlandó letenni a közjó oltárára. A Jóisten adott tehetséget, nekem ezt muszáj használnom, mert számon fogja kérni tőlem. Valójában a rádióban is adhattam valamit az embereknek. 

* Hiányzik a rádió?

— Igen is, meg nem is. Igen azért, mert huszonkét és fél évet az ember csak úgy nem felejt el. A nem viszont azért van, mert úgy érzem, én az alatt a több mint két évtized alatt, amit tudtam, azt letettem az asztalra. Amikor megszűnt a régi Szabadkai Rádió, és átalakult Szabadkai Magyar Rádióvá, akkor már megszereztem a doktori titulusomat, és azon gondolkoztam, mit csináljak, mihez kezdjek. Jó lenne egy kicsit a tudománnyal is elmélyültebben foglalkozni. Úgy véltem, szakmai és tudományos dolgok is várnak még rám. Mondtam, ne haragudjanak, de úgy érzem, nálam most a tudományos rész kerül előtérbe. Ott vannak a fiatalok, az övék a jövő, és ahogy látom, nagyon jól csinálják.

* Térjünk ki a nemzeti ünnepekre is, hiszen, ha fogalmazhatok így, hosszú ideje nem múlhat el nemzeti ünnep ön nélkül.

— Egyszer felhívtak a Vajdasági Magyar Szövetségből, amikor már hat-hét-nyolc éves munkatapasztalatom volt a Szabadkai Rádióban. Kimentem Palicsra, megkaptam a szöveget, levezettem a Szent István-napi műsort, és az ünnepi összeállításban is benne voltam. Azóta március 15-én, október 23-án meg augusztus 20-án mindig engem kérnek föl, valamint a november 2-ai megemlékezésre is.

* A vers, a versmondás jelenleg is helyet kap az életében?

— Igen. A tanárnő elvesztése óta Basity Gréta foglalkozik az Életjellel, a szavalókkal, habár most már inkább a gyerekekkel. Mi, a gerontokrácia is ott vagyunk, de a legutóbbi föllépésem a karácsonyi műsorban volt. Negyvenkét éve mondok verseket. A Himnusz meg a Szózat bármikor megy, de vannak még kedvenc költemények, melyeket „karbantartok”. A versmondás is egy olyan nemes eszköz az ember kezében, amellyel adni tud.

* Hogyan fogadta a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést, melyet alig egy héttel ezelőtt vett át?

— Csönddel! Én soha nem kaptam semmilyen kitüntetést, de nem is kell. A Jóisten majd megadja nekem a kitüntetést, viszont nagyon jólesett, hogy volt valaki, vagy valakik, akinek feltűnt, hogy ez az ember a közjó érdekében dolgozik. Természetesen nagyon szépen köszönöm a felterjesztőnek, dr. Pásztor Bálintnak a lehetőséget. Majd megkaptam a levelet, melyben az állt, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök úr javaslatára Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésre javasolt. Mit is mondhatnék? Az ember lelkét simogatja az elismerés.