Régen, amikor a közpecásoknak legjobb esetben is csak három botjuk volt, minden célzott horgászatra külön át kellett alakítaniuk a szereléket. Ez az akkori szimpla dobos orsóknál zsinegcserével járt. Persze, aki elfelejtette ősszel kitisztítani az orsókat, annak előbb műszerésszé kellett válnia, és a szerkezet szétszedése után varrógépolajjal, illetve gépzsírral megkezelnie a csúszó és forgó részeket. A végén a ma már hiánycikknek számító Purol pasztával kifényesítették a nikkeles és krómozott részeket. Egy–egy ilyen régi nyugati orsó (leginkább DAM) egy egész emberöltőt kiszolgált, néha még örökség tárgya is volt. A horgokat sem cserélték gyakran, inkább megélesítették őket a kis fenőkövekkel. A dobokon megfordították a zsinegeket, így a már megnyúzott, sodródott vég csak az igen nagy halak fárasztásakor került felhasználásra, s gyakran okozott kellemetlen meglepetéseket még a figyelmes gazdinak is. Miután imigyen felkészültek, jöhetett a várva várt tavaszi horgászat.
Bevallom, én egyáltalán nem kényeztetem el a felszerelésemet. A tavaszi nagy mustra rendszerint elmarad, a szerelékek módosítását is „repülő cseré”-vel végzem. Ez azt jelenti, hogy jobb esetben a másnapi horgászat előtti este (éjszaka) beteszek mindent a gépkocsiba, a pótolandó dolgokkal együtt, és a helyszínen elvégzem a szükséges cseréket. Előfordul, hogy sérül néhány botgyűrű vagy spicckapocs, amelyet pillanatragasztóval azonnal meg lehetne bütykölni, de én félreteszem az ilyen botokat télire. Mondanom sem kell, hogy ezeket a sérült dolgokat javítatlanul találja a tavasz. Az egyetlen bot, amelyikkel többet foglalkozom, az a rakósbot. Ha nem tisztítjuk meg minden horgászat után, akkor rászárad az etetőanyag, és megnehezíti a betolását. Ha a vízbe lógatott botvégből végigcsurog rajta a szutykos, homokos víz, akkor nem lehet a tagokat összedugni, vagy pedig összekarcolódik az összetétel. Nagyobb szemcséjű homokszem akár szét is hasíthatja a steckbotot. Mivel nem éppen olcsók a hosszú rakósok, ezért célszerű nagyobb gondot fordítani rájuk. A másik művelet, amelyik több időt kíván és elég idegesítő is, az erőgumik cseréje a rakósbot első két, illetve három tagjában. Ezt a cserét is rendszerint otthon végzem.
Februárban már kötöttem nyalábba a használható pecacuccot, és ugrásra készen vártam a tavaszt. Jött is az első alkalom: egy Bálint-tavi csukaversenyre invitáltak. Az időjárás, hozta a formáját és kellemes tavasz eleji eredményes horgászattal ajándékozott meg bennünket. A tó egyik félreeső helyén a csukaversenyre nem benevezett pecások pontyfogással próbálkoztak, és két szép halat sikerült zsákmányolniuk. Ezekben a kedvező előjelekben bizakodva vártam az eredményes szezonkezdést.
Arra bizony várhattam! Múlnak a hetek, hónapok, a visszatért tél tartósan berendezkedett, és nem kívánja átadni a helyét a kikeletnek. Az időjárás miatt sorra elhalasztódtak a versenyek, a baráti horgásztúrák. Mi pedig előbb szomorkodtunk, majd pedig bosszankodtunk, most már a kétségbeesés kerülget bennünket.
Amikor már elfogyott a türelmünk, március utolsó hetében ismét szezonnyitó versennyel próbálkoztunk. Előbb el lett egy héttel halasztva a havazás miatt, de a következő vasárnap még mostohább volt. A felismerhetetlenségig bebugyolálva húsz-egynéhányan kimerészkedtünk a szenttamási versenypályára. A vacogtató hidegben a metsző szélből annyi hasznunk volt, hogy elfújta a havat. Nem mondhatjuk, hogy nem volt hal, de mindegyiknek a kifogása külön szenvedéssel járt. Ha a megérkezésünk utáni percekben a horgászatra kiéhezve nem egyeztünk volna bele abba, hogy nem lesz rövidítés, biztosan kevesebbet pecáztunk volna három óránál. A reggeli készülődéssel és a mérlegeléssel együtt így több mind hat órát fagyoskodtunk, s végül is a horgásztalálkozók szokásos búcsúzása: „jövőre is találkozunk ugyanitt, helyett a: „Soha többé!” csatakiáltások hangzottak fel.
Mindent összefoglalva: ezek lettek volna az idei tavasz legszebb pillanatai. A kellemes méhzümmögéstől hangos, virágillatos vízparti románcok helyett kijutott nekünk a hóhegyek eltakarításából és a sártengerben ragadt gépkocsik tologatásából. Időközben sorra elpusztultak az elhalasztott csukaversenyre szánt csalihalaim, a márciusi pontyozásra bekészített csontik és giliszták életét pedig meghosszabbította ez az esztelen áprilisi tél.