* Művészcsaládba születtél, ahol lassan minden művészeti ág le van fedve. Te a zene felé kanyarodtál. Kanyarítottak a színháztól elfele, vagy a zene csak úgy bevonzott?

— A művészcsaládokban kétféle szülő létezik: az egyik azt mondja, gyermekem, azt csináld, amit én csinálok, a másik pedig azt, hogy még véletlenül se. Én az utóbbival találkoztam, és lehet, hogy ezért nem lettünk mi Zsókával, a nővéremmel színészek, de ha visszagondolok a gyerekkoromra, engem valóban mindig a zene vonzott. Mesélték, hogy a régi számítógépünkön volt egy program, melyen lehetett klasszikus zenét hallgatni, s én ott ültem ötévesen, és áhítattal hallgattam Mozartot, Beethovent. Hogy miért? Nem tudom. Ez nálam nem tudatos, de azt hiszem, mindig éreztem, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom.

Fotók:Szerda Zsófi

* A Kőbányai Zenei Stúdióban tanultál tovább a Szabadkai Zenei Középiskola jazz tanszaka után. Mi volt a legnagyobb újdonság számodra a kőbányai suliban?  

— Nagy fordulópont volt ez, hiszen Szabadkán nőttem fel, nem voltam túl önálló, amikor Budapestre költöztem, úgyhogy az első néhány hónapban el voltam veszve rendesen. A jazz nem annyira az én műfajom, ezért döntöttem a KZS mellett, ahol könnyűzenét tanítanak. Én éneklés közben ugrálni, táncolni akarok, s azt éreztem, a jazz valahogy bezár a saját testembe. A suli kinyitotta a szemem olyan műfajok felé, amelyekre előtte nem annyira figyeltem. Például én addig nem hallgattam magyar zenét, s itt kényszerültem rá arra is, hogy magyarul énekeljek. Ennek köszönhetően pedig rájöttem, mennyi jó magyar énekes, zenekar van, s milyen sok jó magyar dal. Ez sokat segített a dalszövegírásban is, hiszen elkezdtem magyarul írni a szövegeimet.  

* Ez elég érdekes, hogy egészen addig nem igazán hallgattál magyar dalokat. Otthon nem ez szólt a rádióból?

— Ez egy jó kérdés, én ugyanis nem emlékszem, hogy a szüleim régen mit hallgattak. Zenét nagy hangerőn otthon nem is nagyon, az is lehet, hogy rádiónk sem volt. Én mindig külön utakon jártam, ami a zenét illeti, megkerestem magamnak az előadókat, akik tetszenek, és ezek valamiért általában angol nyelven éneklő zenekarok, énekesek voltak.

* Az online csatornáidon többször osztasz meg különféle feldolgozásokat. Ez nem egy könnyű műfaj, hiszen nehéz annyira különbözőt alkotni, hogy aki hallgatja, elfelejtse az eredeti előadót. Ez számodra a kihívás benne?

— Nagyon szeretek feldolgozni dalokat, és soha nem úgy éneklem, mint az eredeti, hiszen egyrészt nem is lehet, másrészt nem is kell. Ki lehet elemezni egy-egy dalt, az énekes technikáját, aztán pedig át kell formálni, sajátoddá tenni. Én először is „átfordítom” a dalt zongorás verzióra, hiszen csak ezen a hangszeren tudok játszani, aztán kitalálom, hogyan tudnám úgy előadni, hogy a lelkülete is megmaradjon, de magamból is belekerüljön egy kis darab.

* A videóidra kapott kommentárokat olvasgatod?

— Persze. S kaptam már olyant is, hogy „Hagyd abba az éneklést!”, de olyant is, hogy „Úristen, libabőrös lettem a hangodtól!”. Azért főleg pozitív visszajelzést kapok. A legtöbbet nézett videóm az, ahol megmutatom, tíz évvel ezelőtt hogyan énekeltem egy dalt, és hogyan éneklem ugyanazt most. Volt, aki azt írta, nem hiszi el, hogy én éneklem. Pedig tíz év nagy idő, és én rengeteget gyakoroltam ez alatt az idő alatt. De nem válaszolok kommentárokra, nem lenne értelme.

* Igaz, hogy nem lett belőled színésznő, de a színház mégis belefolyt dalszerzői létedbe, hiszen te írtad a zenét a Ne lőjj a fecskére című előadáshoz, melyet édesapád, Hernyák György rendezett a Kosztolányi Dezső Színházban. Milyen volt vele dolgozni? Teljesen félretettétek az apa-lánya viszonyt, vagy hasznára vált a munkának, hogy jól ismeritek egymást?

— Nagyon élveztem a munkafolyamatot, azt pedig különösen, hogy teljesen szabad kezet kaptam. Elolvastam a drámát, aztán a dalszövegeket is. Apa annyit mondott, hogy kezdjek vele azt, amit szeretnék, majd ő inspirálódik a zenéből. Elkészült az első dal, melyre azt mondta, hááát, nem egészen ilyent képzelt, úgyhogy át kellett kattintanom a fejemben egy kapcsolót, és keresni egy másik irányt. Túl poposnak érezte a dalt, így egy picit alternatívabbra vettem a stílust a következő körben. Ez volt az első színházi zeném, óriási feladat volt, de azt gondolom, jól sikerült. Én elsősorban dalszerző vagyok, aki slágereket szeretne írni, alkalmazott zeneszerzést soha nem tanultam, próbáltam fülbemászó dallamot szerezni, de mégsem popslágert, s olyan zenét hozni, amely a dráma szövegéhez is illik.

* S könnyű volt más szövegére írni dallamot?

— Annyiban igen, hogy most a szöveggel nem kellett foglalkoznom, mert számomra mindig a szövegírás a legkeményebb fázisa a dalszerzésnek. Nyilván más, ha valaki más szövegét zenésíti meg az ember, hiszen kézhez kap egy lelkületet, gondolatokat, melyekre úgy kell ráfonnia saját zenei elképzeléseit, hogy mindkettő megmaradjon.

* Azt mondod, slágereket szeretnél írni, s gondolom, mindenki így van ezzel a popszakmában. Hogyan kezdesz hozzá egy dal megírásához?  

— Igen, jó lenne, ha erre lenne egy recept, de sajnos nincs. A dalaim eléggé szövegorientáltak, így szinte mindig a szöveget írom meg először, ez adja meg a hangulatot. A középiskolában angolul írtam a dalokat, Kőbányán egyszer Hegyi Gyuri szövegíróval, tanárommal elbeszélgettünk, s ő mondta, hogy Magyarországon nem érdemes angolul írni dalt, ne is próbálkozzunk vele. Számomra, aki addig kizárólag angolul írt, s angol zenét hallgatott, ez azért eléggé kemény mondat volt. Hirtelen nem is tudtam, mit csináljak, s a meglévő angol dalaimat fordítottam le magyarra. Közben arra is rájöttem, hogy vannak gondolatok, melyek angolul jól hangzanak, nem közhelyesek, magyarul viszont igen, pedig ezt jó lenne elkerülni.

* Ha meg kellene határozni a saját stílusod, akkor mit mondanál?  

— Vegyítem a műfajokat, mert nem szeretnék egy stílus mellett leragadni, úgyhogy nem tudnám behatárolni magam. A jelenlegi projektumommal, a Katkával az volt a vízióm, hogy olyan minőségi popzenét alkossak, amely még nem volt. Tudom, tudom, ez szinte lehetetlen küldetés, mégis ez hajt. Nyáron jelenik meg első dalunk, és most tudom először kimondani, hogy olyan hangzása van, amilyet annak idején elképzeltem, amikor saját zenekarról álmodoztam. Elektronikus pop, mely vokál- és szövegcentrikus, mindez hangszerekkel. No tessék, ez a definíciója. (Nevet.)

* Hogyan állt össze a zenekar?

— Kőbányán ismerkedtem meg Kálmánchelyi Levente gitárossal, akivel nagyon egy hullámhosszon voltunk már az első pillanatban, azt mondtuk, csináljunk zenekart. Megfogtam vele az isten lábát, nagyon tehetséges zenész. Vele indult a Katka projektum. Aztán kialakult egy ötös felállás (gitár, basszusgitár, dob, zongora, ének), de egy idő után azt éreztem, hogy valami nem stimmel zeneileg, rossz az irány. Itt jött képbe a főnököm, Tarcsai Ádám, akire nagyon felnézek, fontos ember az életemben, aki hallott bennünket, s azt mondta, azért érzem ezt, mert kocsmablues irányt vett a dolog, ez pedig nem én vagyok. Ő dobos, hangmérnök, és felajánlotta, hogy dolgozzunk együtt, segít, ahol tud. Közben rájöttem, hogy nincs ennyi emberre szükségem a zenekarban, ahányan vagyunk, így elköszöntem tőlük, csak Levi maradt. Ádám dobol, ha kell, én tudok zongorázni, s nekem most ennyi elég. Ádám dolgozott a dalomon producerként, s amikor megmutatta az eredményt, azt mondtam, úristen, ez így egy egészen más dal, és nagyon tetszik!

* A zenélés, dalszerzés mellett énektanárként is dolgozol a NewSkool zeneiskolában.

— Igen, ez, mondhatni, a másik szenvedélyem. Egy éve dolgozom ebben a magániskolában, s imádom. Négy tanszak van: dob, basszusgitár, gitár, ének. Nagyon jó kis közösség alakult ki, sok tehetséges diákom van (volt köztük ötvenhat éves is), látom a fejlődésüket, és nagyon felemelő a tudat, hogy ehhez én is hozzátettem valamennyit. Szenvedéllyel csinálom, s azt gondolom, hogy egy énektanár és a diákja között egészen más lelki kapcsolat alakul ki, mint más tanár és diák között. Egy picit pszichológusnak is kell lenned, hogy ha kell, feloldd bennük a gátakat, ezért sokat beszélgetünk, másrészt megtanítom nekik az énekelmélet fizikáját is, mi hogyan működik, illetve azt, hogy hogyan kell egy dalt interpretálni a színpadon, ehhez kellenek a beszélgetések, melyek néha fontosabbak, mint a skálázás.

* Kati, mit ad neked a zene?

— Mindent. Olvastam valahol, hogy egy nő hozzáment feleségül az Eiffel-toronyhoz, a másik egy pizzához, hát én, ha lehetne, a zenéhez mennék hozzá. (Nevet.) Nekem valóban az életem a zene. Ez tölti ki mindennapjaimat, ez a munkám, s a szabadidőmben is éneklek, zongorázom, vagy zenét hallgatok. S a jövőben sem szeretnék mással foglalkozni.