A szerzővel a kötetben megjelent szövegekről, valamint a dramaturg kézjegyéről beszélgettünk.

* A bemutatóra épphogy megjelent, még egészen friss az új könyved. Hogyan született meg ez a drámakötet?

— Nagyon sokszor voltam társszerző, de kiadásra az olyan munkákat válogattam ki, illetve kínáltam fel, amelyek önállóak. Nem „könyvcélzattal” születtek meg ezek a munkák, hanem elsősorban színházi előadásoknak szántam őket — annak ellenére, hogy ezek között is van néhány, amely eddig még nem lett bemutatva.

* A kötetnek a Hullám címet adtad. Rengeteg olvasatot kínál fel ez a cím. A te értelmezésedben mit takar?

— Nyilván van egy folyamatos változás az ember életében, mely egy állandó lüktetés, pulzálás, kontinuitás. Ez a mű egy szakasza, egy hulláma ennek a változásnak. Ezenkívül van egy közvetlenebb vonatkozása is az egyik drámához kapcsolódóan: a Stranger in the night című drámában az egyik szereplő többször beszél a tengerről. Talán valamiféle összefüggés van a hullám és a monológok között.

* Öt dráma található a kötetben. Ezek önálló szerzői szövegek, vagy a társulatnak írtad őket?

— Ez változó. A révész satuja címűt tizenvalahány évvel ezelőtt írtam. A szinopszisával megpályáztam az Örkény-ösztöndíjat, melyet meg is kaptam. Az ösztöndíj azzal járt, hogy az alkotók mellé kirendeltek egy-egy mentort. Én Zalán Tibit kaptam — aki a recenziót is írta. Nagyon sokat köszönhetek neki, sokat „rugdosott”, és nagyon kreatív munkát végeztünk. A révész satuja önálló szerzői szövegként született. A könyvben időrendi sorrendben találhatóak a drámák. A második a Stranger in the night, melyet Kálló Béla, illetve a színitanoda felkérésére írtam. A harmadik a Csörte, melyet a békéscsabai drámaíró versenyen írtam egy éjszaka alatt. Az nagyon más formájú volt, mint a végleges munka, mivel a békéscsabai színház igazgatója, Fekete Péter úgy döntött, műsorra tűzi a darabot, de azt mondta, alaposan írjam át. Akkor kapta meg ezt a végleges formáját, mellyel a könyvbe is bekerült. A következő a Fanyar ódium, ezzel viszont a Székely János drámaírói ösztöndíjra pályáztam, majd meg is kaptam. A darabot a kaposvári felolvasószínházi fesztivál keretében mutatták be, ugyanígy egy alkalommal a szabadkai közönség is láthatta. Az utolsó pedig a Vörös, melyet a szabadkai Népszínház műsorra is tűzött. Ez egy dokumentumdráma, de erről már nagyon sokat beszéltünk.

* Van-e a dramaturgnak beazonosítható kézjegye, illetve neked vannak-e például visszatérő motívumaid, vonalvezetésed vagy struktúrád?

— Általában úgy dolgozom, ahogy egy-egy pillanatban érzem, hogyan akar a történet megnyilvánulni. Teljesen különböző munkák ezek. Nagyon sokszor megjelenik azonban a tenger, ha máshogy nem, akkor egy villanás erejéig, mint például a címben. Az egy visszatérő motívum. De a struktúrát illetően nekem izgalmas mindig különböző formákban is gondolkodni, még úgy is, ha a forma számomra másodlagos. Inkább valamiféle belső impulzust érzek, melyről írni akarok. Ez lehet, hogy egy történet, érzelmi állapot, egy szociális gond vagy egy sors, mellyel szembesülök, és izgalmas drámai alapanyagként tekintek rá, de ez változó. Nem volna izgalmas, ha nem volna változó.

* Milyen sorsot tudnál szívesen a könyvednek?

— Számomra ez valamilyen szempontból a múlt lenyomata. Az nem fontos, hogy ha egyszer valaki kézbe veszi, hogyan tekeri ki a nyakát. A színházi szöveg akkor válik élővé, ha abból előadás lesz. Az elmúlt csaknem húszéves színházi tevékenykedésem során szinte mindig azzal szembesültem, hogy a szöveget alakítani kell ahhoz, hogy egy-egy színházi előadásnak megfeleljen. Az életképességét mindig a színpad bizonyítja be. A dráma egy lehetőség, egy út a színházi előadás számára, alapanyagként használható, de nem gondolom, hogy egy kőbe vésett szó, minthogy semmi sem az. Örülök, hogy megjelent a kötet, és lapozgatható. Akit érdekel, az olvassa, forgassa, és ha tetszik neki, annak külön örülök.