A hangjából már a legelején kiérződött, hogy nagyon szerette azt, akiről beszél. Miközben az emlékek között kutatott, meg-megállt a beszéd folyama, ilyenkor homályos szemekkel meredt a távolba, majd felrezzent, és visszakanyarodott a történethez.
- Nem tudom, maga gondolkodott-e már azon, mit is jelent valójában az a szó, hogy szenvedély - mondja H. - Ennek a szónak szélsőséges az értelmezése, bármire vonatkozzon is: érzelemre, tettekre, bármire. A szerencsejátékosokat is illetik ilyen jelzővel, de ha valaki apámra akarta vonatkoztatni, édesanyám hevesen tiltakozott. Azt mondta, ki ne ejtse a száján, az apám ugyanis nem szenvedélyes kártyás, hanem csak hóbortból játszik. Azt hiszem, manapság sokan úgy gondolják, hogy kártyázás, szenvedélyes kártyajáték valójában csak játékkaszinókban, játéktermekben, esetleg italozók zártkörű társaságában folyik. És furcsa módon, talán a filmek hatására, az általános meggyőződés szerint csak a rosszfiúk kártyáznak, akik a játék hevében olykor még pisztolyt is rántanak. Én tudom, hogy ez az életben egyáltalán nem így van. Nem vagyok már fiatal, két unokám van, de már az én gyermekkoromban is voltak szenvedélyes kártyások. Falun éltünk, a középréteghez tartoztunk, a családunk közepesen gazdagnak számított, és elég sok időre volt szükségünk az öcsémmel, pontosabban fel kellett nőnünk ahhoz, hogy megértsük, miért voltunk egyszer gazdagok, másszor szegények. Talán a dolog nem volt ennyire leegyszerűsítve, azaz szegények valójában sohasem voltunk annyira, hogy éheztünk vagy rongyosak lettünk volna. De ha mondjuk azt láttuk, hogy apám fog neki tavasszal a fametszésnek, akkor már tudtuk, hogy baj van a családi kassza körül. De ez csak egy volt a sok jel közül, melyekből az évek tapasztalata során már tudtuk, hogyan telt apánk éjjele, és mit várhatunk az elkövetkező időszakban. Merthogy az apám szenvedélyes kártyás volt. Olyan jó ezt így nyilvánosan kimondani annyi évvel a történtek és annyival a halála után!
Azt hiszem, ha van másvilág, és ő onnan most hallgat bennünket, nem haragszik rám, mert az igazat mondom. Ő maga is mindig azt mondta, valahányszor elment esténként hazulról, hogy egy kicsit kifújja magát, és majd jön. Anyám ilyenkor mindig sírt. Amikor már idősebbek lettünk, mi is tudtuk, hogy egész éjjel, sőt talán még másnap se jön haza. Érdekes, hogy a faluban az emberek mégis tisztelték az apámat, igaz, voltak irigyei is, de azért mindenki tisztelettel megsüvegelte, ha találkozott vele. Mert rendes ember volt: törődött a családdal, a földdel, a ház körüli cseppnyi gyümölcsössel. De valami belső kényszertől hajtva havonként legalább egy alkalommal, de ha az ismert társaság összejött, gyakrabban is a kártya volt az első helyen. Inni azonban nem ivott. A házigazda, ahol éjjelenként a nagy partik folytak, csak a halála után mesélte, hogy az apám még a játék hevében is csak üdítőitalt ivott. És sokat adott ám magára! Volt egy templombajáró kalapja, amit vasárnaponként tett a fejére misére menet, de ha kártyázni indult, akkor is mindig az volt a fején, sőt tiszta inget is öltött.
Tudom, hogy az ilyesmiről nem nagyon beszélnek az emberek, mert főleg konzervatív környezetben szégyen, ha a ház feje kártyázik. Maga is biztosan tudja, hogy faluhelyen a jó embert úgy jellemzik, hogy: nem iszik, nem kurvázik, nem kártyázik, tehát rendes ember. Abban az időben, sőt azóta sem beszélünk sokat erről a családban, de azt hiszem, nemcsak nálunk volt apám szenvedélye olyasmi, ami meghatározta a család sorsát sokkal inkább, mint a termés vagy bármi más. Nem tudom, hogyan meséljem, hogy érzékeltethessem, mennyire függött a család apám szenvedélyétől. Valójában ő volt mindennek a megmondhatója, és ha reggel nem ért haza, anyám szegény azt se tudta, mihez kezdjen, melyik munkának adjon elsőbbséget, és a beosztása megfelel-e majd apám elvárásainak. El se tudja képzelni, hogy egy-egy ilyen parti alkalmával mekkora pénzek forogtak kockán! Voltak a gazdaságban mezőgépek, jószág, autónk is volt. De bizony megtörtént, hogy egy reggel csak jöttek ismeretlenek apámmal, és elhajtották a traktort, vagy csak úgy kitereltek az istállóból három-négy tehenet. De volt olyan éjszaka is, amikor apám kőművestalicskával tolta haza a pénzt a partiról. Ilyenkor aztán másnap a városba mentek anyámmal, és néhány nap múlva ismét volt traktorunk, sokszor újabb is, mint amit elvittek. Én befejeztem az elemi nyolc osztályát, az öcsém pedig a mezőgazdasági középiskolát, de mindketten otthon dolgoztunk a földön. Amikor eladósorba kerültem, az apám figyelmeztetett, olyan férfit találjak, akiben megbízhatok egy életen át. A sors, hála istennek, egy olyan legénnyel hozott össze, akire valóban nyugodtan rábízhattam az életemet, és már több mint harminc éve élünk nyugodt, normális családi életet. Az apám két napra szóló lakodalmat csinált nekünk, és házat vett a városban, sőt segített a férjemnek a műhelyt is berendezni, ahol munka után maszekolhatott.
Terhes voltam a lányommal, amikor egy reggel apámmal együtt néhány atyafi állított be hozzánk, és egy hetet adtak, hogy kihurcolkodjunk: apám elkártyázta a nekünk ajándékozott házat is. Tudja, az volt a legfurcsább, hogy a családban soha senkinek eszébe sem jutott, hogy szemrehányást tegyen apámnak. Mi is szó nélkül, beletörődve, minden szemrehányás nélkül költöztünk a férjemmel albérletbe, és ott született meg a kislányom is. Azt hiszem, apámmal a mi kilakoltatásunk hozatta meg a végérvényes döntést, hogy véget vet a kártyázásnak. Miután megnősült, az öcsém ottmaradt a családjával a szülői házban, és lassanként apám átadta neki a gazdaság irányítását. Nem volt ugyan teljesen önálló az öcsém, de apám valahogy visszavonult. Most azt is mondhatnám, hogy amint nehezebb idők jártak, kevesebben kártyáztak, de ez nem igaz. Mert a szenvedélyes kártyás nem akkor ül az asztalhoz, amikor pénze van, hanem amikor elkapja a szenvedély heve. Anyám mesélte, hogy időnként az is előfordult, hogy noha hívták apámat, ő vagy betegségre vagy halaszthatatlan munkára hivatkozva otthon maradt. Már negyedik osztályos volt a lányunk, amikor kiderült, hogy valamilyen fertőzés miatt veszélybe került a látása. Elég ritka szembetegségről volt szó, és azt állította az orvos, hogy néhány hónapon belül megvakulhat. Kétségbe voltunk esve, rohantunk fűhöz-fához: orvoshoz, ismerőshöz, jóshoz, kuruzslóhoz, de az orvos szerint csak a híres oroszországi szemklinikán tudnák megműteni a lányt. Persze, erről álmodni sem mertünk, annyiba került volna. A férjemmel el voltunk veszve. És ezt még csak tetézte az öcsém telefonhívása, melyben bejelentette, hogy az apám eltűnt, már második napja nem ment haza. Keresték a régi kártyabarlangjában is, de ott sem látták. Bejelentettük a rendőrségen az eltűnését, és megindult a kutatás, rohangálás utána. Még mielőtt a rendőrség kereste volna, egy reggel beállított hozzánk borostásan, kialvatlanul, kezében egy ócska kartonkofferral. Már nem emlékszem pontosan, mennyi pénz volt benne, de olyan sok, hogy abból nemcsak a szemműtét költségeit fedezhettük, hanem az egyetemi tanulmányait is a lányunknak. Amikor hazatértünk a másfél hónapos oroszországi gyógykezelésről, az ünnepi családi ebéden apám kijelentette: ha a kislánnyal - aki akkor még az egyetlen unokája volt - minden rendben lesz, ő befejezettnek tekintheti földi pályafutását. A lányunk középiskolai ballagásának a napján halt meg - éppolyan csöndben, mint ahogyan a szenvedélyét űzte.