Sivatagnak azokat a területeket szoktuk nevezni, ahol az évi csapadékmennyiség nem haladja meg a 250 mm-t. A keletkezési körülményektől és az éghajlati viszonyoktól függően a sivatagoknak négy fő típusuk különíthető el.

Az első és egyúttal a legelterjedtebb sivatagtípus a meleg és száraz. Ezek az óriási kiterjedésű területek bolygónkon leginkább a szubtropikus, vagyis az Egyenlítőhöz közeli területeken fekszenek, és a legismertebbek a Szahara, az Arab- és az Atacama-sivatag. A Szahara a világ legnagyobb meleg sivataga, ahol a nappali léghőmérséklet eléri az akár 50 ºC-ot.

Képek forrása: https://unsplash.com

A meleg és száraz sivatagok a szárazföld mintegy 14%-át teszik ki. Elhelyezkedésüket leginkább a globális éghajlati körforgás magyarázza, mely szerint az Egyenlítőtől távolodó levegő lehűlésekor egy tartósan magas nyomású övezet alakul ki. Ez gátolja meg a felhőképződést és ezáltal az esőzést is. A felhőzet hiánya nemcsak az esőzésre van kihatással, hanem a nappali és az éjjeli léghőmérséklet óriási mértékű ingadozásaira is. A nappali és az éjjeli hőmérséklet között akár 35 ºC-os különbség is lehet. Éppen ezért a sivatagokban nagyon sok állatfaj éjjeli életet folytat, nappal pedig vizet és energiát tartalékol. A sivatagok biodiverzitása sokkal kisebb más élőhelyekhez képest, hiszen az ottani körülmények között csak azok az állat- és növényfajok tudtak megmaradni, amelyek alkalmazkodtak. A meleg sivatagokban az életfennmaradáshoz a legnagyobb hangsúly a vízvisszatartáson és -tartalékoláson van. Az olyan állat, mint például a sivatagi kengurupatkány, egyáltalán nem iszik, csupán táplálékból szerzi a vizet. A tevék pedig zsírt tartalékolnak a púpjaikban, hogy átvészelhessék a huzamosabb élelem nélküli időszakokat. A növényeknél is több túlélési stratégia észlelhető. Egyes növények olyan gyökérzetet tudnak ereszteni, hogy akár 7—10 méter mélyről is felszívják a föld alatti vizet. Az olyan növények, mint a szukkulensek és a kaktuszok pedig vizet tárolnak a szöveteikben.

Sivatagok kialakulhatnak hegyoldalakban is. A magasabb hegyeknek mindig van egy csapadékosabb és egy szárazabb oldaluk. Ez azért van, mert az uralkodó szél általában ugyanabba az irányba tereli a nedves levegőt, s így a csapadék is majdnem kizárólag egy hegyoldalban zúdul le. Mire a levegő a hegy túloldalára érkezik, már nincs benne elegendő nedvesség az újbóli csapadékképződéshez, s így úgynevezett hegyi sivatagok jöhetnek létre. Ilyeneket lehet látni például a Himaláján, illetve Mongóliában, a Góbi-sivatag egy részén.

A sivatagok másik típusa a parti sivatag. A partvidékeken a meleg levegő a hideg vízzel érintkezve hűlni kezd, majd ködöt hoz létre. A nagyon kicsi vízcseppekből álló ködöt a napsütés elpárologtatja, s így soha nem alakulhatnak ki rendes csapadékfelhők. A tartós szárazság miatt így parti sivatagok keletkeznek. Ilyen például a Namib-sivatag Délnyugat-Afrikában és az Atacama Chilében.

Az alacsony léghőmérsékletű sarkvidéki területeken azért keletkezhetnek sivatagok, mert a gyér növényzet párologtatása nem elegendő a rendes csapadékfelhők kialakulásához. Sarki sivatagnak tekinthetőek például az Antarktisz, Kanada, Alaszka, Grönland stb. egyes részei. Ilyen szélsőséges körülmények között a növények és az állatok csak úgy tudnak megmaradni, ha tartalékolják a hőenergiájukat.

Az emberiség egyre nagyobb gondja az egyébként mezőgazdaságra alkalmas területek sivataggá válása. Ezt a folyamatot elsivatagosodásnak nevezzük, és leginkább a sivatagok szélein tapasztalható. Az elsivatagosodás oka a népességnövekedés, az éghajlatváltozás, az erdőirtás és a túllegeltetés.

A népességnövekedéssel egyre nagyobb teherré válik a kellő mennyiségű élelmiszer előállítása, mely közvetett úton a termőterületek kimerítését eredményezheti. Tápanyagban szegény talajokon a növények nem tudnak megfelelő mennyiségben megmaradni, így lassan elkezdődik a terület elsivatagosodása. Egyes sivatagos országokban a túltermesztés miatt az elsivatagosodás hatására a népesség teljesen elszegényedett, és éhínség következett be. A csapadékhiány miatti talajromlás végül nemcsak a tápanyagoknak, hanem a föld alatti ivóvíz készleteinek a minőségromlását is eredményezheti.

Az elsivatagosodás kialakulását fontos a különféle kockázati tényezők csökkentésével meggátolni. Ilyen beavatkozás lehet például az erdőtelepítés, homokgátak építése és a terv szerinti öntözés. Erre a legjobb példa Afrika, ahol a Great Green Wall, magyarul a Nagy Zöld Fal program keretében 11 ország beleegyezésével 15 km-es sávban telepítettek erdőket az elsivatagosodás meggátolására.