Amíg a bácskossuthfalvi temetőben némán körülálljuk Csubela Ferenc sírját, beúszik elém egy jelenet az 1992. április 8-án a helyi paprikamalomnál megtartott tiltakozó nagygyűlésről. Állunk egy traktor pótkocsiján, körülöttünk hatalmas tömeg: behívóparancsot megtagadó tartalékosok, elkeseredett szülők, feleségek, testvérek, rokonok, elszánt és bátor moroviciak, távolabb géppisztolyos ,,felvigyázók'. A mikrofonnál Csubela Feri: egyenes derékkal, felemelt fejjel, ereje teljében még: a rá oly jellemző megfontoltsággal lelket önt a tiltakozókba. Mögötte, mintegy védőőrizetet állva mi, a nagygyűlés szónokai: Ágoston András, Nenad Čanak, Pál Károly, Đorđe Šećerov Zentáról, Ágyas Sándor Bácskossuthfalváról, Németh István író úr és jómagam. Ahogy állunk ott a pótkocsin, egymáshoz ér a vállunk.
Ez a fekete-fehér fotográfia benne van Csubela Ferenc Naplójában. Mint ahogy a következő mondat is: ,,Nagyon erősek vagyunk, de nem is mi, a VMDK, hanem a nép, a lakosság, a falu.'
Igen Feri: nagyon erősek voltunk így együtt, Veled: a tiltakozó nagygyűlés eredménnyel járt, a tartalékosok nem mentek el a téves csatatérre. Köszönet Neked érte.
Most megint jönnek, kopogtatnak. Ha sor kerül a legrosszabbra, lesz-e erőnk és bátorságunk ismét odaállni a pótkocsira? S farkasszemet nézni a géppisztolyos ,,felvigyázók'-kal? Hogy egyenes derékkal, felemelt fejjel lelket öntsünk a parancsmegtagadókba. Az idegen célok érdekében téves csataterekre soha többé nem vonulókba. Vagy már mi is csak beszélünk, beszélünk, helyezkedünk, helyezkedünk, mint körülöttünk egyre többen?!
Bólints, Feri, onnan fentről, mondd, hogy igen: odaállunk. Hogy együtt még mindig erősek vagyunk.