Nagy István megálmodta és megvalósította azt a népművészeti központi intézményt, amelynek — magyarországi minta alapján — elsősorban a tiszta népművészet megőrzése, továbbadása, valamint a népművelők közötti kapcsolattartás a feladata.

— Abban az időben éltük meg a balkáni háború által okozott nagy népvándorlást — mondja Nagy István, aki sok évig volt elnöke is a Vajdasági Magyar Folklórközpontnak, most tanácsadóként szolgálja a népi kultúrát —, és azt tapasztalva, hogy egyre kevesebben vagyunk, mindinkább átéreztük, hogy megmaradásunkért, népművészetünk megőrzéséért tennünk kell valamit. Ekkor született meg az ötlet, hogy egy intézmény keretében egyesítsük erőinket a népi kultúránk megóvása és továbbörökítése érdekében. Az alakuló ülésre Topolyán került sor 1995. szeptember 2-án.

* Nehéz volt a kezdet?

— Mint minden kezdet, ez is nehéz volt, és most, húsz év távlatából már tisztán látom, hogy akkor is voltak úgynevezett gáncsoskodások, egyéb gondok, melyek sajnos mindmáig folyamatosak és nagyon elkeserítőek. Mindennek ellenére mégiscsak létjogosultságot nyert a szerveződésünk, mert nem adtuk fel, tovább dolgoztunk, haladtunk a kitűzött célunk felé. Számos új dolgot valósítottunk meg, a többi közt a néptáncképzést, melynek eredményeképpen ma már a mi képzéseinken részt vevők a legjobb néptáncoktatók egész Vajdaságban. Hasonlóképpen elsőként jelentettünk meg kiadványokat, melyekkel a népművészetet igyekeztünk népszerűsíteni. Ezek olyan népzenei hanganyagok — és korhű dokumentumok —, amelyek a keresztmetszetét adják például a Gyöngyösbokréta vagy más jeles népzenei eseménynek. Mi indítottuk be például a néptánccsoportok minősítését szintén magyarországi példa alapján. A néptáncképzéseinkre eleinte a topolyai Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központban került sor, majd Zentán, Újvidéken — a minősítés pedig mindannyiszor egy öttagú zsűri értékelése alapján történt. Nem volt könnyű feladat például arról meggyőzni a csoportokat, hogy hazai (doroszlói, bácskertesi stb.) táncanyaggal lépjenek a zsűri elé.

* Táncházakat is létrehoztak, de ezek iránt ma már alig van érdeklődés. Miért?

— Elsősorban azért, mert a néptáncosok nem „hozzák le” az emberek közé a táncot, nem a saját szórakoztatásukra művelik, csupán egy-egy fellépés erejéig. Az oktatók sajnos a színpadra dolgoznak, hiszen sem idő, sem pénz, sem energia nincs rá, hogy ezeket a produkciókat a nép közé vigyék. Azt kell mondanom, hogy a táncházaink az utóbbi tíz-tizenöt évben már nem életképesek. Valamikor előre meghatározott időpontokban, mondjuk, havonta kétszer-háromszor tartottak táncházakat, az emberek pontosan tudták ezt, és ehhez igazították a szabadidejüket. Egy olyan rögzült szokás volt ez, amilyennek ma is lennie kellene. A VMF egyik kiemelt rendezvénye, a táncháztalálkozó és kirakodóvásár is elveszítette már az emberek érdeklődését, nincs benne az az energia, amely havi szinten fenn tudná tartani. A vásárunk a tárgyalkotó népművészetet hozza el az emberekhez, és ebben óriási szerepe van Raj Rozáliának, aki Budapesten járt továbbképzésre, hogy azután az ott tanultakat átadja a hímzőknek, szövőknek, fazekasoknak, nemezelőknek.

— Aki megtalálta magát ezen a területen, ma már nem csupán népművelő, hanem piacképes alkotó is — mondja Raj Rozália. — Az a gond az itteni népművelőkkel, hogy nem tudják, hogyan tegyék pénzzé az értéküket. Van, aki a munkájában kevésbé törekszik az eredeti, tiszta népművészeti elemek kidolgozására, inkább „elhajlik” a bóvli felé, csak hogy pénzt tudjon keresni. A hímzőkkel szép eredményeket értünk el, és igazán büszkék vagyunk arra, amit a kézművesség terén eddig fel tudtunk mutatni. Mi itt tudást igyekszünk átadni, de ehhez bizonyos alapra van szükség. Elsősorban a hozzáállás, a gondolkodásmód változtatásával haladhatunk mindig tovább és tovább.

* Ezek szerint veszélyben van az igazi, tiszta népművészet?

— Sajnos igen, mert kevesen adják tovább mindazt, amit itt, nálunk megtanultak. Pedig nekünk az a célunk, hogy az itt tanult és záróvizsgát tett oktatók otthon, a saját környezetükben továbbadják a népművelés tudományát, hogy az minél szélesebb körben terjedhessen. Erre sajnos kevesen hajlandóak. Egy olyan legális fórumot kellene létrehozni — köztársasági és tartományi támogatással —, amely lehetővé tenné, hogy a tárgyalkotó népművészet kifizetődő iparág legyen. Emellett sokkal nagyobb hangsúlyt kellene helyezni a faluturizmusra, a tájházak létrehozására, melyekben megmutathatnánk és árusíthatnánk is a népi értékeinket. A VMF a tájházak létrehozásának terén is jeleskedett, de ez a közösség sajnos ezt a lehetőséget sem hajlandó kiaknázni. 

* Hogyan hat az önök által végzett áldozatos munkára, hogy sokan, egyre többen mennek el innen?

— Sajnos minket is érint, hiszen napról napra azt tapasztaljuk, hogy kevesebben vagyunk. Mi, mármint a VMF mindig is mostohagyermeke volt az vajdasági közösségnek és a politikumnak, de mi soha nem adtuk fel, fáradhatatlanul dolgoztunk — és a jövőben is ezt kívánjuk tenni! — a népi értékeink megőrzésén, továbbörökítésén. Ez egy csodálatos küldetés, szerencsére sokan érdeklődnek, sokan vesznek részt a tanfolyamainkon és az egyéb rendezvényeinken, így a VMF létjogosultsága meg lesz alapozva még húsz esztendő elmúltával is. Ez az, ami erőt ad a további munkához. Ám be kell látni: a tömeggel az a baj, hogy leginkább a színház és az irodalom, azaz a magas kultúra érdekli. A köztudatban ezek mindig is fölötte álltak a népi kultúrának, ezt tanítják az iskolákban... Pedig a népinek is ugyanilyen figyelmet kellene szentelni, hiszen nemcsak nyelvében él a nemzet, hanem a kultúrájában is, abban, amelyet őseink ránk hagytak örökségül.

Raj Rozália arra is kitért, hogy az anyagi támogatásokról döntést hozó szervek, testületek nem kérik ki a VMF véleményét, pedig hosszú távú programterveik vannak arra vonatkozóan, hogyan népszerűsíthetnénk a népművészetet itt, Vajdaságban.

— A szakma véleményére sajnos senki sem kíváncsi, most elsősorban a magyar döntéshozó szervekre gondolok. Ezzel szemben a VMF jelen van a magyar kultúrával a szerbiai intézményekben, rendezvényeken, ahol nem kevés megbecsülést kap. A magyar közösség egy kissé elutasító hozzáállása fájó, de nem szabhat gátat a felvállalt küldetésünknek. Talán ha jobban összetartanánk, sikerülne hosszú távú programterveket megvalósítani, eredményre vezető utat mutatni. Fontos a folytonosság, a színvonal állandó növelése. Mi mindenfajta párbeszédre nyitottak vagyunk, és bízunk benne, hogy a további munkánk is eredményes lesz, azaz továbbra is éltethetjük a népművészetet, teljes varázsában.

A Vajdasági Magyar Folklórközpont, melynek soros elnöke Pál Edit, ingyenes katalógust és DVD-t ajándékoz minden érdeklődőnek, és a szabadkai székházában (Dózsa György u. 17.) minden kedden továbbra is nyitott napot tart.

Most pedig tekintse meg a cikkhez kapcsolódó képgalériát is, melyet kicsit lejjebb megtalálhat!