* Vegyészeti majd testnevelési tanulmányaid után az Újvidéki Akadémia színművészeti szakán kötöttél ki. Vajon mi terelt a színház felé?
— Már középiskolásként kacérkodtam a gondolattal, hogy a belém szorult kisördögöt ki kéne valahogy szabadítani. A zentai színtársulat akkori tagjaival barátkoztam. Ugyanakkor a sport volt a mindenem. Nincs olyan labdajátékkal foglalkozó sportegyesület Zentán, amelyben ne fordultam volna meg. Később Újvidékre kerültem, ahol a magyar diákoknak szinte az egyetlen igazi szórakozási lehetőséget az Újvidéki Színház Művészklubja nyújtotta. Itt történt a nagy csoda az életemben. Nagy Viktor rendezésében készült a Sztárcsinálók című rockopera. Kedves barátom, Puskás Zoltán javaslatára elmentem a meghallgatásra. A színházat addig csak újságból ismerő, bulizni vágyó kis szürke gyerek együtt dolgozhatott a Magyar Állami Operaház akkori főrendezőjével, egy Európa-szerte híres balettmesterrel, táncpedagógussal, Ménich Gáborral és olyan színészekkel mint Szloboda Tibor, Nagypál Gábor, Csernik Árpád, Puskás Zoltán, Mezei Kinga, Szorcsik Kriszta, Kalmár Zsuzsa. Azóta itt tartok, és másképp el sem tudnám képzelni az életet.

* 2003-tól az Újvidéki Színház társulatának a művésze voltál. Majd a szabadkai Népszínház magyar társulatához szerződtél. Úgy érezted, eljött a fordulópont ideje az életedben?
— Hat csodálatos évet töltöttem az Újvidéki Színházban.  Később magánéleti gondjaim támadtak. Szakmailag is úgy éreztem, hogy ha mélyponton nem vagyok is, de előre sem tudok haladni. A város is egyszerre túl naggyá és idegenné vált számomra. Nagyon nagy szerencsém volt, ugyanis a Szabadkai Népszínháznál üresedés történt, és Mezei Zoltán társulatigazgató jóvoltából munkába állhattam. Az ember egész életén át keresgeti önmagát, rengeteg kaput nyit meg az életnek nevezett úton, ami vagy a helyes irányba tereli, vagy nagyon félrevezeti. Bátran állítom, hogy amikor ide jöttem, jó kaput nyitottam ki. Hogy mennyi ilyen állomás lesz még az életemben, azt csak a Teremtő tudja. Egyelőre nagyon jól érzem itt magam, és nagyon jó a szabadkai közönséget szolgálni.

* Szerzőként is bemutatkoztál már a szabadkai közönségnek. A Népszínház több produkciójában színészként és társszerzőként is részt vettél. Ilyen például az Adieu Bandi. Mekkora kihívások ezek?
— Már az akadémián beléptünk a drámaírás rejtelmes és csodálatos labirintusába. Csehov egyik darabját szerettük volna ugyanis bemutatni egy vizsgánkon, viszont nem találtunk olyan művet, amelyet mi öten szerepduplázás nélkül elkészíthettünk volna. Ekkor Hernyák György tanár úr azzal az ötlettel állt elő, hogy írjunk mi Csehovot. Így is lett. Egy nagyon szimpatikus igazi orosz tragikomédiát hoztunk össze Távirat címmel. Az az előnye annak, ha mi írjuk egy-egy darab szövegét, hogy mire elkészül, már annyira ismerjük a szerepeket, hogy próbálni szinte alig kell.

* Sok színházkedvelő ember azt mondja: Kovács Nemes Andornak énekelnie kell a színpadon. Több zenés produkcióban hallhatott a közönség. Együttesben is közreműködsz. Milyen szerepe van az életedben a zenének?
— Úgy vélem, a zene az igazi értelme az életnek. Ha egy irodában vagy műhelyben dolgozik az ember, nyilván rádiót hallgat munka közben. Akár szomorúak vagyunk, akár vidámak, akár ünnepelünk, akár gyászolunk, a zene mindenütt ott van, mert semmilyen más szellemi termék nem tud úgy hatni a zsigereinkre. Nekem az Isten — hála néki — adott egy ilyen kincset, amellyel én úgy-ahogy élni tudok. És igyekszem maximálisan kihasználni.

* A Népszínház magyar társulata most a Mágnás Miska című klasszikussal készül. Baracs mérnök urat alakítod. Hogyan készülsz erre a szerepre?
— Ez a szerep olyan, mint a nagy fa esete a fejszével. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy idejében sikerül megéleznem a fejszét. Nehéz, mert az operett egy nagyon finom műfaj, mely nem tűr sem hibát, sem lustaságot. A táncos és komikus figurákban jobban érzem magam, de ha ezt sikerül majd úgy megformálnom, ahogyan a rendező megálmodta, akkor egy nagyon kedves gyöngyszeme lesz a pályámnak. Ebben nagy segítséget nyújt a partnerem, Nagy Abonyi Emese, aki fáradhatatlan lendületével, hihetetlen odaadással, alázattal és ellenállhatatlan bájjal éli meg szerepét.

* Kislányod a büszkeséged. Látott már a színpadon?
— Kata egy pesti iskola első osztályának a padjait koptatja. Ő a leghálásabb közönségem. Nagyon szereti a színházat, imád táncolni, gyermekverseket mondani, énekelni. Lélegzetvisszafojtva figyeli az előadásokat. Miután megnézte az Aska és a farkas címűt, hatalmas, könnyes szemekkel szaladt oda hozzám. Megölelt, és azt szipogta a fülembe: „Olyan szomorkás dalt énekeltél a végén, de szép volt”. Az ilyen pillanatokért csodás ez a hivatás és csodálatos ez az élet.