Dévics Imréről, ifj. Szabó Istvánról, Jónás Gabrielláról és Kovács Frigyesről, a ,,színházcsinálók'-ról, akik a padlóról emelték fel a szabadkai Népszínház magyar társulatát
Nagyon nehéz megválasztani korban - évben, évadokban - azt az időpontot, amikor Lear királyt el lehet játszani, amikor azt mondhatják a színházi munkára odafigyelők, hogy ,,most aztán minden összejött'. Marad az örök kétely ebben a szűk, csak egyféle színházi világban. Jó volt-e, ami volt, ami elmúlott, rossz volt-e, s így az ítész időről időre szembekerül a művészet tönkretevőjével, máskor teremtőjével. 1985-ben a mindenétől megfosztott színházi romlásnak maga a színház volt az oka. Visszafelé nyomozva ma csak azt mondhatjuk, hogy a szabadkai Népszínház magyar társulata tisztességes munkát végzett két nagy rendezőegyéniséggel: Varga Istvánnal, majd Virág Mihállyal. Tipikus népszínházi profil. Nem játszott a társulat sem ,,őrült'-et, sem fékevesztett lázadót: munkája folydogált csöndesen, hogy az értől egyszer majd eljusson az óceánig. Néhanapján annyira tehetetlenek voltak a vezető emberek, akiket a Párt nevezett ki a posztra, mint a pusztában bolyongó Lear király. Görbe botjára támaszkodva vegetált a színház egészen 1960-ig, amikor Dévics Imre vette át a társulat irányítását. Megépültek a hidak Szlovéniába és Horvátországba (Muravidék, Baranya, Szlavónia), Színészképző Stúdió létesült, színre vitetett Deák Ferenc egy-egy műve, Háy Gyula Isten, császár, paraszt című drámája és a Mohács, Bertolt Brecht Koldusoperája, Madách Imre Az ember tragédiája című remeke... A tartomány térképéről eltűntek a ,,fehér foltok', mert a színház eljutott a legeldugottabb falvakba is. Évadonként 13-14 bemutató előadás, 400 repríz, akár azt is mondhattuk: ,,A színház megjelenik naponta!' Nem szólhattunk már magaveszejtő színházról, újjászületőben volt minden, emellett hangsúllyal szólt a társulat minden színésze...
Dévics Imrét elfelejtettük.
Több évadnyi vakrepülés után ifj. Szabó István tartott esernyőt az elázott társulat fölé. ,,Elegánssá' vált a színház olyan darabokkal, mint Remenyik Zsigmond drámája, a Blöse úrék mindenkinek tartoznak című, Szép Ernő Patikája, ősbemutatók egész sora, Danek Negyven gazfickó meg egy ma született bárány című szatírája stb. (El ne feledjük Szophoklész Antigonéját.) Újra képes volt a társulat előhívni magából a ,,naiv rácsodálkozást', megérkeztek Szabadkára a Művészeti Akadémián diplomát szerzett fiatal színészek. Tiszta és őszinte volt a színház (ifj. Szabó Istvánnak köszönhetően).
Ifj. Szabó Istvánt is elfelejtettük.
Ljubiša Ristić ,,rémuralma' után a már megroggyant Népszínházban Jónás Gabriella olyan előadást hozatott létre (Deák Ferenc Határtalanul), amely belenyilallt az emberbe, tudtuk akkor: mekkora a színház hatalma, Úristen! Minden ízünkben remegni kezdtünk (háború volt). Meg aztán - az első kisvárdai ,,tarolás' és a nyári Palicsi Nemzetközi Fesztivál, rangos fellépőkkel és esténként több mint ezer nézővel. Torokszorító dolog történt akkor. Színházunk romokban hevert, a társulat tagjai szétfutottak a szélrózsa minden irányába: a társulat - állandó tagság nélkül - mégis más hangnembe transzponálódott.
Jónás Gabriellát is elfelejtettük (?)
Előbújt aztán a félhomályból a ,,rebellis' Kovács Frigyes, akiről az a hír járta, hogy nem alkuszik, harsányan követeli a színházi és színpadi igazságokat, vakmerően vállal mindent. Mintha azt mondta volna, mintha azt adta volna a tudtunkra: ,,Én vagyok a színház!' Az volt, mert társulatot hozott össze - nem akármilyen színészekből, egyéni látásmóddal rendezett, színészkedett és szervezte meg a munkát. Valamire rájöttünk mi, nézők és színikritikusok: újra kétely és fenntartás nélkül szeretjük a színházat a Murlin Murlóval, a Nem fáj!-jal stb. Kovács Frigyes mindig többet akart egy-egy előadástól, mint gyors, könnyű megoldásokat. Azt remélte, amíg remélhetett, hogy kinyílik majd egy vár szárnyas kapuja, kezükben gyertyával vonulnak fel a színészek és köszöntik a Magyar Nemzeti Színházat. De ezzel ingoványos talajra lépett. Szabad gondolkodók itt nem csinálhatnak magyar színházat? Nem volt pénz erre, nem volt pénz arra. Velőkig ható közömbösség közepette vergődünk s ilyenkor az ember, a színházi vezető, nem lehet ,,visszafogott'. Nyolc esztendő, nyolc tartalmas esztendő: tűzzel, hittel, sok-sok lemondással, tapsviharral Kisvárdán és Budapesten, száraz kenyér az asztalon itthon. Viva, viva la liberta? Utópia... Csodálatos hatású ,,vigyázzállásban' nyolc évig, s aztán...
Kovács Frigyest is elfelejtjük majd?
Négy színházi ember, négy egyéniség, négy színházcsináló. Voltak, ugye, akik ,,futottak még', holmi ,,megbízott direktorok', ők nem is küzdöttek, saját pecsenyéjüket sütögették a nyárson. De hát az élet egy dramaturgiai fércmunka. Honnan jöttünk és merre megyünk - ma már nem érdekes. Én ezzel az írással tartoztam az elődöknek. De mivel tartozik nekik a társadalom...?
Élet mint ócska slágerszöveg:
- Mindenkit elfelednek egyszer...