1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, amely területe kétharmadával csonkította meg a történelmi Magyarországot. Az ezeréves állam feldarabolásával óriási tőrt döftek a magyar emberek szívébe!
Gyászba öltözött csillagom,
elhagyott a jó reménység.
Én Istenem, Istenem,
még a testvér is ellenség.
(Részlet az István, a király rockoperából)
1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, amely területe kétharmadával csonkította meg a történelmi Magyarországot. Az ezeréves állam feldarabolásával óriási tőrt döftek a magyar emberek szívébe! Gyógyír e fájó sebre csak-csak került, de teljes felépülésről mindmáig nem beszélhetünk. E fájdalmas nap emlékét próbálta meg feledtetni az a 2010-ben elfogadott törvény, amelynek értelmében június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánították.
Természetesen, ahogyan az mostanában lenni szokott, nem egyhangúlag, hanem sokak rosszallásával, tartózkodásával született meg ez a nemzetet érintő törvény. Eljutottunk oda, hogy sem harcolni, sem megemlékezni, sőt még ünnepelni sem vagyunk képesek együtt, méltósággal. Pedig annak a népnek, amely elfelejti a múltját, jövője sem lehet. Számos példa lebeghetne szemünk előtt, hiszen történelmünk során a legkülönbözőbb gondolkodású és nézeteket valló emberek voltak képesek felülemelkedni az önös céljaikon az ország és a nemzet érdekében. Fogyunk, elvándorlunk, beolvadunk, harc nélkül adjuk át területeinket, vagy inkább egymással marakszunk — ahelyett, hogy közös megoldást keresnénk a maradásunkra, a megmaradásunkra. Láttuk, éreztük a saját bőrünkön, tapasztaltuk vagy tapasztaljuk nap mint nap, hogy hová vezethet a széthúzás, a pártoskodás, a kiskirályok megjelenése. A leszakított területeken maradt magyarság továbbra is ki van téve a többségi nemzet olykor beteges álmainak, sőt, népünk akár az alapjogai eltiprását is kénytelen végignézni, eltűrni. Hiszen megtehetik velünk. Jól látják, hogy még a legelemibb egyetértés sincs meg közöttünk. Pedig a verekedős testvéreknél is van egy bizonyos érzelmi szál: ütik-verik egymást, ám ha egyiküket baj éri, abbahagyják a civakodást, és közösen fordulnak szembe a bajjal, melyet együttesen próbálnak meg elhárítani, és igyekeznek megvédeni egymást.
Mi nem tanulunk sem a magunk, sem a mások hibáiból. Országhatáron innen és túl mindannyian nemzetmentő szerepben akarnak tetszelegni, eközben pedig a valódi, mindennapi gondokról nem hajlandóak tudomást venni. Sajnos tévhitben élnek! A politikusoknak és a talpnyalóiknak nem meggazdagodniuk kell, hanem a népet szolgálniuk, hogy a nemzet egyenes gerinccel tudja viselni a ránehezedő teher súlyát.
A XXI. században a saját Trianonunkat készítjük elő, mely talán nem lesz annyira véres, de nem biztos, hogy valaha is ki tudunk majd belőle gyógyulni. Ezzel az új Trianonnal nekünk kell szembenéznünk, és felelnünk is nekünk kell a jövő nemzedéke előtt. Ha lesz. Ha engedjük, hogy legyen, aki büszkén vállalja, hogy magyar! Talán még van esély. Az viszont nem elegendő, hogy csak június 4-e a nemzeti összetartozás napja. A megmaradásunkhoz arra van szükség, hogy egy évben legalább 365 ilyen nap legyen.
