Dr. Varga Dániel fiatal orvos tavaly fejezte be tanulmányait, és itthon képzeli el a jövőjét. Vele beszélgettünk arról, hogy vajdasági magyarként milyen nehézségekbe ütközhet egy orvostanhallgató az egyetemen, illetve a munkavállalás során.

Dr. Varga Dániel már egészen fiatal korában eldöntötte, hogy orvos szeretne lenni, célirányosan a szabadkai Egészségügyi Középiskolába iratkozott, azt befejezve a generáció diákja lett. Az újvidéki orvostudományi karra felvételizett, és 2019 februárjában szerezett diplomát. Hazaköltözött Szabadkára, most mentőorvos a helyi mentőállomáson, valamint tanárként is dolgozik az Egészségügyi Középiskolában.

* Milyen volt az egyetem, adódtak nyelvi nehézségek? 

— Nagyon nehéz volt. Valójában az egyetemen tanultam meg igazán a szerb nyelvet. Pozitívumként ki kell emelnem, hogy a kollégák és a professzorok is felkaroltak, segítettek, maximálisan támogattak, és soha semmilyen hátrány nem ért amiatt, hogy magyar vagyok. Az egyetem viszont nagyon nehéz volt, és sok lemondással járt az a hat év.

* Rajtad kívül voltak még más magyar orvostanhallgatók is az egyetemen? 

— Voltak, de nagyon kevesen. Az évfolyamon megközelítőleg 180-an voltunk, közülünk mindössze tizen-egynéhányan voltak magyarok, arról pedig nincs információm, hogy ki mikor végzett, vagy hogy egyáltalán befejezte-e, mert mindenki más tempóban haladt, voltak, akik előbb értek a végére, és vannak olyanok is, akik még mindig tanulnak. Az a lényeg, hogy befejezzük. Egyébként az egyetemen nem voltak klikkesedések, mindenki segítette a másikat, szerbek, magyarok egyaránt.

* A nemzeti hovatartozás kérdése azért érdekelt, mert a vajdasági magyarok sajnos egyre gyakrabban kerülnek olyan szituációba, hogy amikor orvoshoz kell fordulniuk, akkor szerbül kell elmondaniuk gondjukat, bajukat.

— Igen, egyre kevesebb a magyar orvos, de Szabadkán például egyre kevesebb olyan orvos van, aki szabadkai. Máshonnan érkeznek a fiatal doktorok, ahol már telítve volt a létszám. Egyrészt tehát kevés a magyar orvos a városban, de már a szabadkai orvosokból sincs sok. Az én generációmban tudtommal csupán hárman voltunk szabadkaiak.

* Milyen átlaggal fejezted be az egyetemet?

— 9-es átlaggal. Én egy maximalista embernek tartom magam, és így is álltam hozzá az egyetemhez. Addig, ameddig tartott, csak arra koncentráltam. Nem is tudtam igazán kikapcsolódni, ha volt a háttérben olyan dolog, amelyet még nem fejeztem be. Négy évig részesültem ösztöndíjban Szabadka Város Önkormányzatának köszönhetően, ám a legnagyobb támogatóim a szüleim voltak, lelkileg és anyagilag is. Nem volt egyszerű, de én nagy felelősségtudattal álltam hozzá a feladathoz, hiszen tudtam, hogy mekkora teher ez nekik. Egyébként állami költségvetésen végeztem el a tanulmányaimat, így nem kellett tandíjat fizetnem, de ezért folyamatosan meg kellett küzdeni. Én már a Bologna-rendszerű képzésben vettem részt, ezért a nagyobb vizsgákat nem is tudtam átvinni, gyakran elég egyetlen ilyen vizsga ahhoz, hogy az ember évet ismételjen. Minden szemeszterben voltak hatalmas tananyagmennyiséget felölelő tárgyak, mint például a sebészet vagy a belgyógyászat, melyeket ha nem tesz le a hallgató, akkor nem is mehet tovább. Szóval ilyenkor nem csupán az állami tandíjat veszíti el, de még évet is ismétel.

* Van tanácsod azok számára, akik most azon gondolkodnak, hogy az orvosi kart válasszák?

— Meg lehet csinálni, de azt tudni kell, hogy rengeteget kell melegíteni a széket. Sok időt vesz igénybe, és kitartás kell hozzá. Az Újvidéki Egyetemet tekintetbe véve nem kell tartani a nyelvi nehézségektől. Nem kell félni attól, hogy valaki nem az anyanyelvén fog tanulni. Én például nem is gondolkodtam a magyarországi továbbtanuláson, és őszintén szerettem is itt tanulni, egyáltalán nem csalódtam a döntésemben. Az egyetem nagyon diákcentrikus.

* Nehéz bekerülni az orvosi karra? 

— Állami költségvetésre évente 180 hallgatót vesznek fel, legutóbb csaknem 1200-an jelentkeztek. Amikor én felvételiztem, akkor a 180 helyre jutott vagy 600 jelentkező, bekerülni sem egyszerű, de egyértelmű, hogy végigcsinálni a legnehezebb.

* Az egyetem befejezése után az volt az álláspontod, hogy itthon szeretnél boldogulni. Ez így is történt.

— Nagyon szeretem a városomat, Szabadkát. Én mindenképp úgy terveztem, hogy itt szeretném beindítani a karrieremet, és szerencsére nem is kellett rá sokat várnom.

* És az egyetemi kollégáidat mi jellemezte e tekintetben? Biztosan beszélgettetek arról, hogy ki hol tervezi az életét.

— Itthon orvoshiány van, így sokan itthonra terveztek, de olyanokból is akadt bőven, akik már az egyetem közben intenzíven tanultak németül, mert a diplomázás után azt tervezték, hogy külföldön próbálnak majd szerencsét. Egyébként sokat lehet hallani arról, hogy külföldre mennek az egészségügyi szakemberek, habár arra is van példa, hogy hazajönnek, hiszen nem könnyű érvényesülni ebben a szakmában egy egészen más nyelvterületen.

* A munkavállalás előtt egy fiatal orvosnak még át kell esnie egy gyakornoki időszakon is?

— Igen, mégpedig hat hónapig kell tartania, fizetség nélkül, önkéntes alapon. Három hónapot voltam a kórházi osztályokon, majd három hónapot az általános praxisban. Ez egyébként egy jó lehetőség arra, hogy az ember megismerkedjen a kollektívával, az itteni helyzettel, illetve betekintsen abba, hogy mi hogyan működik. Kipróbálhattam magam itt is, ott is, és nekem például ez idő alatt a mentőállomás tetszett meg a legjobban.

* Milyen eséllyel indul egy friss diplomás orvos a munkaerőpiacon?

— Szerintem jó eséllyel. Orvoshiány van ebben a régióban, úgyhogy mindenképp meg kell próbálni. Én előbb az Egészségügyi Középiskolában kaptam munkát, ott sebészetet tanítok, majd a mentőállomáson helyezkedtem el. Egyébként éppen a mentőállomáson szerettem volna kezdeni, és nagyon meg is vagyok elégedve ezzel az állással.

* Milyen mentőorvosként dolgozni?

— Nehéz a munka, de sokat lehet fejlődni. Úgy tekintek az orvoslásra mint hivatásra, mentőorvosként pedig mindig készenlétben kell lenni. A telefonos riasztás alapján megközelítőleg tudjuk, hogy mi vár ránk a terepen, de ott azonnal helyt kell állni. Szóval egyáltalán nem sablonos a munka. Nagyon dinamikus, állandó koncentrációt igényel. Napi tizenkét órát dolgozom, mindenkinek meg van előre egy hónapra az időbeosztása. Szabadidőmben szívesen veszem elő a könyveket, illetve más szakirodalomba, egyetemi munkákba is belenézek. Ahogy az orvostudomány is fejlődik állandó jelleggel, én is igyekszem folyamatosan fejleszteni magam. Ez a hivatás állandó tanulást igényel.

* Az egyetemet befejezve most általános orvos vagy. Gondoltál-e már a szakosodásra?

— Ez további éveket venne igénybe, így az a véleményem, hogy előtte tapasztalatot kell szerezni, hiszen ennek hiányában nem is lehet eldönteni, hogy melyik területre szeretnénk szakosodni, hogy az orvosi szakmán belül mi érdekel a leginkább. Valaki lehet, hogy jó sebész vagy belgyógyász lehetne, de előbb mindenképp meg kell tapasztalnia, hogy miben lenne a legjobb, vagy inkább, hogy mi iránt érdeklődik a leginkább. Ennek ellenére sok fiatal orvos rögtön elmegy szakosodni. Én egyébként a szakosodás után is az intenzív egészségügyben szeretnék maradni. Főként azok az ágak érdekelnek, amelyek dinamikusak, de majd még kiderül, hogy mire lesz igény.

* Mik a további tervek?

— Itt akarok maradni Szabadkán, nem tervezek külföldre menni. Együtt élek a barátnőmmel, aki gyógyszerész. Rokonszakmákban dolgozunk, így megvan az összhang.