A virágvasárnapot megelőző szombaton annak ellenére sikerült Szilágyi plébánosával interjút készítenem, hogy az egyházunk legnagyobb ünnepére, a húsvétra való készülődés utolsó hetéhez, a nagyhéthez értünk. Ilyenkor ugyanis a lelkipásztori szolgálat szigorúbb erő- és időbeosztást igényel. Emellett pedig a faluban éppen zajló délvidéki Amatőr Színházak Találkozója és az iskolai tanítás ugyancsak próbára teszi a zentai születésű tisztelendő úr időbeosztását. A művelődési életben ugyanis szervezőszerepet, az iskolában pedig a hittan- és németnyelv-tanítást vállalt.
* Mit jelent egy fiatal pap számára, aki a római Gergely Egyetemen tanult falun szolgálatot teljesíteni?
- A lelkipásztor különleges szerepet tölt be egy közösség életében. A szó legjobb értelmében kettős szerepet kell betöltenie: közösséget építeni és szolgálni. Szerencsémnek tartom, hogy Szilágyira kerültem, abba a faluba, amelynek lakóit kezdettől fogva, vagyis az 1890-es évekbeli alapítása óta a befogadó lelkület és szellemiség jellemzi. Nekem nem kellett megtapasztalnom azokat a sztereotípiákat, előítéleteket, miszerint nagy bajnak kell ott lennie, ahol a paphoz fordulnak az emberek. Úgy gondolom, ha a közösség és a lelkipásztor kölcsönösen nyitott egymás iránt, akkor ez a lelki találkozás nemcsak a hívő-, hanem az egész faluközösség számára bőséges eredményt hozhat. Több paptársamtól hallottam, hogy sok helyen a pap tevékenységét szeretnék továbbra is a templom falai közé szorítani. Azért is sajnálatos az ilyen gondolkodásmód, mert veszni hagyják azt a gazdag ismeret- és tapasztalatanyagot, amit egy pap az egyetemi évei alatt a közösségépítés területén szerzett.
* Említette a faluközösség szellemi nyitottságát, befogadókészségét. A mindennapokban miként nyilvánul ez meg?
- Idekerülésem első napjaiban felkerestek a civil szervezetek, és kérték, vegyek részt a munkájukban. Örömmel kapcsolódtam be ezekbe a tevékenységekbe, melyek révén tulajdonképpen megismertem a falu lelkületét és lelkesülését, hiszen arról győződtem meg, hogy itt a közösséget szolgáló önkéntes munkának valóban élő hagyománya van. A nyolcévestől a nyolcvanévesig mindenki kiveszi részét a faluszépítéstől kezdve a faluturizmusig, az önkéntes tűzoltó-testületi munkától a művelődési életben vállalt tevékenységig mindenből.
* Lelkipásztorként mit tudott hozzátenni a falu művelődési életéhez?
- A magyar irodalom és történelem szerelmese vagyok, ezért is kezdtem tanulmányaimat Szegeden. Később Rómában rendszeres látogatója voltam az ott élő magyarok rendezvényeinek is. Azok az élmények nagyon meghatározók voltak számomra. Az évek alatt szerzett tapasztalatokat igyekszem a szervezőmunkában is felhasználni. Szabad időm ugyan kevés van, de ismereteimet igyekszem olvasással gyarapítani, és aktívan részt venni a kulturális életben.
A helyi általános iskolában heti három napot dolgozom. Hittant és német nyelvet tanítok. A tanári kart ismerve tehát mondhatom, hogy Szilágyin valóban a templom és az iskola a falu lelke.
* A közéleti tevékenység és a lelkipásztori szolgálat miként egészíti ki egymást?
- A közösségi, társadalmi munka igazi jutalmát akkor várhatjuk, ha azt az emberek javára és Isten dicsősségére végezzük. Segíteni csak úgy lehet, ha ismerjük a gondok gyökerét. Ebben az esetben nemcsak a hívek, hanem a templomba csak ritkán vagy sohasem járók is elfogadják a feléjük nyújtott segítő kezet. Egy közösségen belül nagyon fontos a lelki közeledés. Egyik római tanárom mondta, jó az, ha nem a papot látják, tisztelik benned, hanem az embert. A jó papnak tehát kiváló, példaadó embernek is kell lennie.
* Napjainkban, olykor válságot is emlegetve, egyre többször és több oldalról éri támadás az egyházat. Érezzük-e ezt a vívódást?
- Természetesen az egyház vívódását mi is érezzük, ha nem is olyan erőteljesen, mint a világvárosokban vagy némely nyugati országokban. Mostanra a falu- vagy városközösségeket felölelő népegyháznak az ideje leáldozóba van. Vidékünkön a vívódás eluralkodását késlelteti az a tény, hogy a nemzetiségi hovatartozás egyben vallási hovatartozást is jelent. A történelem során az egyháznak többször szembe kellett néznie gigantikus válságokkal, ám mindig voltak nagy megújhodási korszakok. Az első keresztények - az első, a második és a harmadik században - abban a szerencsés helyzetbe voltak, hogy időben közelről, szinte belülről látták a húsvéti eseményeket. A hit és a bizonyosság náluk összefonódott, és nagyon sokan haltak vértanúhalált, pedig csak egy-két dolgot kellett volna nekik az uralkodó kérésére elhallgatniuk vagy másként mondaniuk. Nem tették, mert látták, tapasztalták az igazságot, és így lélekben szabadok lettek, vagy ahogyan Jézus mondta: az igazság szabaddá tesz.
A művészetekben és emberi jellemekben oly gazdag középkorban, melyet gyakran - véleményem szerint igaztalanul - sötétnek neveznek, az egyház a válságból ugyancsak a kisközösségek révén született újjá.
Az egyháztörténelem arra tanít bennünket, hogy nem kell a válságtól megijedni. A II. világháború alatt üldözött Ruppert Mayer müncheni jezsuita szerzetes egyik híres prédikációjában azt mondta: ,,Ne fentről, a politikai hatalmasságoktól várjuk a megváltást! Mert a világot már megváltotta Jézus, s csak rajtunk múlik, hogy miként építjük Isten Országát a hétköznapokban!"
* Tapasztalata szerint manapság miként élik meg Jézus halál feletti győzelmét és a feltámadás örömét a szilágyiak, velük együtt pedig a délvidéki magyarok?
- Lelkipásztorként úgy érzem, hogy a szilágyiak napról napra bizonyságot tesznek Istenbe vetett töretlen hitükről. Tudják, a csodát nem fentről kell várni, hanem a csodáért tenni kell, s az Úr pedig ad mindehhez erőt, kitartást és lelkesedést!
A Krisztus feltámadásába vetett hitük erős és korántsem a szokások, hagyományok gépies betartásában merül ki. A húsvét számukra is hatalmas lelki élmény, ami abból fakad, hogy a temető, a sír csupán a testnek az utolsó állomás, a szellemnek és léleknek nem. Egy összeforrott közösség, amely elveszíti értékes tagját, nem lehet, hogy ne higgyen a feltámadásba. A földi életünket az Úrral való találkozáskor értjük meg, akkor kapunk választ a történtek miértjére.