Vernének meg a vajdasági Szabadkán. Mosnák alá az utcámat az erdélyi Verespatakon. Nyomorognék csak a kárpátaljai Tiszaújhelyen. Döntenék le nagyszüleim síremlékét Újvidéken. Rombolnák le a házunkat a szlavóniai Szentlászlón. Törnék derékba templomunkat Kórógyon. Bármelyikünk születhetett volna a határon túl, kisebbségben. Méltatlannak érzem ezt a vitát a kettős állampolgárságról, szégyellem, hogy e nemes ügy nemtelen belpolitikai perpatvar áldozatául esett. Patakzanak a krokodilkönnyek a Kárpát-medencében. A kormánykoalíció arra buzdít, hogy a polgár ne éljen a véleménynyilvánítás jogával. Siratják a határon túli magyarokat, mert az állampolgársággal állítólag ott hagynák szülőföldjüket. Vagy mint falra festett ördöggel fenyegetőznek velük, akárcsak annak idején a húszmillió románnal. Olyan is teszi ezt, aki maga vagy elődje szintén bevándorolt. Olyan félti az adónkat, aki maga nem fizet adót. Hova jutottunk, ha már azzal lehet ijesztgetni, zsarolni a magyar embert, hogy egy másik magyar ember vele egyenlő jogokat kap.
Számít, hogy az ellenzék, amikor hatalmon volt, ugyancsak nem adott kettős állampolgárságot, s hogy a világszövetség sem mozgolódott akkoriban? Sőt: a hazai pártok hálójában vergődő határon túli magyar politikusok többsége sem. Lelkük rajta. Kevesebb mint félmillió emberről van szó: a kárpátaljai és a délvidéki magyarokról, akik még nagyon sokáig nem lesznek uniós polgárok. Mert az erdélyiek Románia uniós csatlakozásával hamarosan szabadon áttelepülhetnek. Kárpátalja és a Vajdaság magyarjai nincsenek többen, mint Pécs és Szeged lakossága. Ha ez teher, akkor is vállalni kell. Mindig is vendégszerető állam voltunk: befogadtuk, letelepítettük a pogromok miatt hozzánk menekülő zsidókat. Polgárjogot, honpolgárságot nyertek. Hazát adtunk a nyomor elől kóborló cigányságnak. Trianon idején a menekülő magyarság lelt otthonra a megvert, megcsonkított országban. Nem volt mindez könnyű teher, de nemzeti, emberi, keresztényi kötelezettség. A második világháború után a Szlovákiából elüldözött magyarok nyertek itt menedéket. Manapság Kína boldogulásra vágyó lakói jönnek hozzánk. Miért éppen a magyarokkal tennénk kivételt? Vajon Németország hátat fordított az üldözött, nyomorgó sváboknak, erdélyi szászoknak, volgai németeknek, az NDK-soknak? És Izrael fönnmaradhatott volna, ha nem fogadja tárt karokkal a bevándorlókat?
Nyakunkra jönne a saját fajtánk? Druszám, aki 99-ben Palicson a tőlünk érkező NATO-bombázók rakétarepeszeit söprögette kertjében, még a vízumot sem váltja ki, mert megalázónak érzi, hogy ő, a magyar egy másik magyartól kérjen engedélyt, ha a kertje végében húzódó Magyarországra szeretne menni a rokonaihoz. Az adai Emi néni a bombázáskor se jött át. A fia is hazatért, mert ott van hon. És mert nálunk sem sokkal jobb az élet. János gazdának Hajdújárásról minden gyereke a Vajdaságban maradt. Ő, ha át is járt háború, blokád elől, értéket hozott s teremtett. Józsi bácsi Fejértelepen még hetven fölött, fél lábbal is fölpattan a traktorra. Majd utazik ő háromszáz kilométert egy nátha miatt, hogy itt gyógyíttassa magát! Ugyan! Ha meg komolyabb a baj, magyar földön zsebbe kell dugni a borítékot, akár fizeti az ember a TB-t, akár nem. Szárítsuk hát föl a krokodilkönnyeket, és nézzünk szembe a tényekkel. A nemzeti önzés egyenes következménye az itthoni minimálistársadalmi együttérzés hiányának. Nem az uniós tagság tesz minket európaivá. Hanem emberségünk és magyarságunk.
Szaniszló Ferenc újságíró, az MTV szerkesztője és utazó riportere