Lehet, hogy csak a pályámon átélt sok kudarc, sikertelenség tesz cinikussá, hiszen — igen, tudom — voltaképpen önmagam és hivatásom és a hozzám hasonló ,,strázsálók' ellen szólok, ha most bármilyen rossz érzésnek adok hangot...
Lehet, hogy öniróniám mögött irigység, féltékenység búvik meg, hogy nem lehetek az ünnepeltek, a kitüntetettek között...
Mindenesetre képtelen vagyok most leütni a lírai hangot. Nem tudom, miért.
Csak apró kis történeteket, a kemény kagylóhéjukba eddig jól bezárt, csiszolatlan gyöngyszemeket tudok felfűzni, amelyekkel eddig nem tudtam mit kezdeni. Nem illettek sehova.
Pár évvel ezelőtt épp a Magyar Kultúra Napja alkalmából hívtak meg néhány vajdasági versmondót egy anyaországi rendezvényre. Nagy örömmel és lelkesedéssel eredtünk útnak, mert mi tagadás, ez volt az első alkalom, hogy anyanyelvőrző és -ápoló ,,honfitásaink'-kal, úgymond, egy szekeret tolhattunk. A határátkelőn, a szokásos útlevélvizsgálat során természetesen azt is megkérdezték tőlünk, merre tartunk és mi céllal utazunk. A hátam mögött ülő, ragyogó arcú, még rajongani tudó fiataljaim kórusban fújták: ,,Nagykanizsára, a Magyar Kultúra Napjára.'
Aztán döbbenet és csend. Harapni lehetett volna belőle, olyan vaskos, súlyos rétegben ragadt az arcunkra a vámtisztviselő felől sugárzó értetlenség. ,,Az meg milyen ünnep?'
És már nyitották szájukat örökké csicsergő kis fecskéim, hogy elcsiviteljék válaszukat, de egy jelentős szemöldökrántással leintettem őket.
,,Ez még nem hallott róla?! Nem tudja, ki volt Kölcsey? Lehet, hogy a Himnusz szövegét sem tudja?' — zsörtölődtek, duzzogtak, háborogtak jó hosszú ideig a palicsi, zentai, horgosi, topolyai középiskolások.
Néhány év múlva idehaza, egy nyári Szép Szó tábor gálaműsorán ültem. Augusztus 20-át mutatott a naptár. A rendezvény első felcsendülő akkordjai: ,,Isten, áldd meg a magyart/ Jó kedvvel, bőséggel...' Mint mindig, most is átcsordogált ereimen valami ismeretlen eredetű, langy melegség, olyan, amitől néha önkéntelenül sírni tud az ember, és meghatódottan felálltam, énekelni kezdtem... Közben hallottam a fokozatosan, itt-ott felcsapódó széktámlák zörejét... És az akadozó, bágyadt, elernyedt hangfoszlányokat... Láttam (de nem akartam észrevenni) a némán tátogó ajkakat...
Hát itt tartunk. (Nemzeti) Irodalmat és (nemzeti) történelmet tanulunk/tanítunk és mégsem ismerjük, mégsem tudjuk nemzeti összetartozásunk legjelentősebb, legszebb szimbólumait... Tagadhatatlanul él bennünk az évtizedeken át belénk sulykolt, belénk vert félelem, hogy nem szabad, hogy tilos róluk tudnunk... Vagy... nem kell tudnunk róluk, mert olyan országban élünk, ahol más zenéjű, más nyelvű, más gyökerű - és más himnuszú - kultúra vesz körül bennünket, s lemondunk a sajátunkról, arról, ami egykoron, mint a köldökzsinór, összekötött nyelvtestvéreinkkel a világ minden táján...
Ma már a testvér szóban sem hiszünk, illetve fogalma, jelentéstöltete megváltozott.
És szertartásainkban, ünnepeinkben sem igazán, mert hiányzik belőlük az az ősi eszencia, amit szeretetnek hívunk.
Ünnepeink nem alapvető létélményünket zengik vissza tehát, hanem valamilyen érdekszövetség, pártosság, cinkosság, elvbarátság... tükörképének cserepei. A díjaink pedig... hogy is mondjam... degradálódtak. Elértéktelenedtek. Valamikor a Kultúra Szikrája vagy az októberi kitüntetések, vagy a különféle ,,koszorús' érdemrendek voltak a legrangosabbak... Aztán jött egy új kor új eszmékkel, s mindezeket megkérdőjelezte... Most már évente annyi díjat adunk/kapunk, hogy lassan felsorolni is nehéz...
Dr. Papp Lajos szívsebész professzor, humanista gondolkodó egyszer egy előadásában egy érdekes összefüggésre hívta fel hallgatói figyelmét. Arra, hogy milyen kuriózumként fedezik fel és ünneplik sajtószerveink a százéveseket, holott inkább arra kellene keresni a magyarázatot, miért 60-70-80 évesen halnak meg az emberek, hiszen tudományos tény, hogy szervezetének fejlettsége révén a homo sapiens akár százhúsz évet is könnyedén megérhetne...
Hogy miért hoztam fel ezt a példát?
A Magyar Kultúra Napja alkalmából ünnepelni fogunk. És díjátadásokról írni... És munkásságokat méltatni és teljesítményeket elbírálni... és tapsolni és együtt érezni és örülni fogunk... Vagy méltatlankodni.
És elénekeljük a Himnuszt...
Amit úgy kellene tudnunk, mint a Miatyánkot.
Aminek — a schengeni vízumtól függetlenül — az egész mindenségünket beborító éterben kellene zengenie örömódaként: hogy vagyunk, és több mint ezer éve már itt vagyunk.
Lehet, hogy csak ezt — csak EZT kellene ünnepelnünk.