Életünk tartama, értelme mindig attól függ, hogyan vélekedünk arról mi magunk. Ismerek embereket, akik meg vannak győződve arról, hogy sosem halnak meg, és életük e felfogás szerint is alakul. Velük szemben vannak azok, akik az életet földi kirándulásnak tartják, és biztosak benne, hogy ezen a világon minden véges, bármit teszünk is, a vége mindig az elmúlás. Marcella filozófiája már csak azért is érdekes, mert élete javát egy olyan párral élte le, akinek az volt a rögeszméje, hogy ő sosem hal meg.
— Már három éve, hogy eltemettem a férjemet mintegy negyven év házasság után, de eddig sosem jutott eszembe, hogy valakivel arról beszéljek, milyen is volt ő valójában — idézi elmélázva az asszony a közelmúltban véget ért házaséletét. — A lányommal a múltkor az életről, az apjáról és arról beszélgettem, amit megéltünk, és neki jutott eszébe, hogy örökítsük meg mások okulására. Először idegenkedtem a gondolattól, de a rovatot olvasva rájöttem, hogy minden történet valójában egy morzsája az életnek, és aki megérti a leírtakat, az tanulhat is belőle. Hát most itt vagyok, és remélem, el tudom mesélni mindazt, amit első hallásra nem nagyon hisz el az ember.
Falusi származású vagyok, egy elég jól szituált parasztgazda egyetlen lányaként születtem. Azt hiszem, sem a gyermekkorom, sem a lányságom nem tűnik ki semmiben, éppen úgy éltem, mint a többi falusi lány, talán csak az volt a különbség, hogy több ruhám, cipőm volt másoknál. A nyolc osztály befejezése után nem jártam tovább iskolába, apám azt mondta, nincs szükségem sem szakmára, sem hivatásra, hiszen az örökségem akkora, hogy abból gond nélkül megélhetek majd, ha ő már nem lesz. De ahhoz ő és az anyám is ragaszkodott, hogy csak hasonló anyagi körülményű fiú közeledhet hozzám. Húszéves voltam, amikor férjhez mentem egy legényhez, akit gyermekkorunk óta ismertem. Ő is egy tehetős családból származott, amire én nem is figyeltem fel azonnal. De a szülők mindkét részről igen. A férjem vendéglátói középiskolát fejezett be, szakács szakon, és egy valóban nagyon jó munkahelyet kapott. Egy híres idegenforgalmi vállalatnak volt a tengerparton egy 300 férőhelyes szállodája étteremmel, a férjem ott dolgozott, és fiatal kora ellenére hamar konyhafőnök lett. A szállodát hosszú évek óta egy csehszlovákiai szakszervezet bérelte. Áprilistól november közepéig volt nyitva a hotel, utána a férjem hazajött. Időnként vállalt alkalmi munkát, de ez nem hozott elég jövedelmet. A csehszlovák bérlő felajánlotta, hogy a téli hónapokra talál neki munkát Bratislavában. Én terhes voltam az első gyerekkel, a férjem nem akart egyedül hagyni. Megszültem a lányunkat. De a szülés során valamilyen műszert rosszul használtak, és a baba olyan fejsérülést szenvedett, hogy fogyatékossá vált. Ez annyira elkeserítette a férjemet, hogy elfogadta a munkát. Ekkor kezdődött.
Nőtt a kislányunk, aranyos volt, testileg teljesen normálisan fejlődött, de hiányosan. Én ismét terhes voltam, a férjem azonban a nyári szezon befejezése után elment az új munkahelyére. Én itthon maradtam a beteg kislánnyal, az orromig érő pocakommal. És megszültem a fiunkat. Köztünk minden rendben volt. A nyári hónapokban a gyerekekkel a tengeren voltam, idény után mentem haza, a férjem pedig az új munkahelyére. Pénzünk valóban volt, de azt hiszem, ez volt az egyetlen tőkénk. Amikor tavasszal a férjem hazajött, a gyerekek sokszor nem ismerték fel, és ez őt nem zavarta. Éreztem, hogy valami nem úgy működik, ahogy kellene, de nem tudtam, mi a megoldás. Egészen addig, amíg a bratislavai nő fel nem hívott telefonon. A hívás után sokáig gondolkodtam, beszéljek-e róla a férjemmel. Végül leültünk. És nem is tagadta, hogy van ott egy hosszú ideje tartó kapcsolata, de nem akarja szétdúlni a családunkat. És még humorizált is ennek kapcsán, mondván: Ne félj, téged jobban szeretlek. Én most kettős életű vagyok, és azok sosem halnak meg, mert ha sérül az egyik életük, helyettesíti a másik. És én semmit sem tettem. Tudja, miért? Azért, mert láttam magam körül félresikerült házasságokat, vakvágányra futott családokat. Mi sosem veszekedtünk, én nem nyelveltem, nem okoskodtam, hiszen mindenem megvolt. Szültem még egy kislányt, és a férjem a legapróbb részletekig törődött a gyerekekkel és velem is. Nem voltam egy férfifaló, nekem a házastársi ágy sosem hiányzott különösebben. Háromszintes, szépen berendezett családi házunk volt, semmiben sem szenvedtünk hiányt, hát miért okoskodtam volna? Minden maradt a régiben. Itthon senki sem tudott — legalábbis nyilvánosan — a férjem kettős életéről. Mielőtt megbetegedett, már a téli hónapokban is időnként hazajött, például karácsonyra. Nekem ez volt a megszokott életvitel. Megalázottnak éreztem-e magam? Nem hiszem. Talán ezért sirattam meg őszinte könnyekkel a férjemet, amikor kettős élete ellenére meghalt.
