Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a világon két magocska. Éppen egyformák voltak: egyik sem volt se kisebb, se nagyobb, se jobb, se rosszabb a másiknál. Egyformán serénynek és jó szándékúnak is látszottak mind a ketten: alig várták, hogy a földbe jussanak, s kicsírázva, új életre ébredjenek.
Fütyülve, dudorászva jött az őszi szél, fölkapta a két kis magocskát, és vitte, vitte őket. Az egyik magocskát jó kövér szántóföld mezsgyéjén ejtette le, a másikat továbbragadta, s végtére is egy igen meredek sziklafalhoz vágta. A magocska legördült a sziklafalon, és megállapodott egy kis mélyedésben a kiugró sziklaperemen.
Telt-múlt az idő, lehullott az első hó, és jó melegen betakarta mind a két magocskát.
Azután elolvadt a hó, tavasz lett, és kibújtak a földből az új hajtások.
Két kis vadkörtefa-hajtás vált a két kis magocskából. Az egyik dús földben, szél-nem-járta helyen nőtt, s jó meleg napocska cirógatta. A másik meg a szikla hátán tusakodott, s alig maréknyi föld táplálta, nap-nem-sütötte helyen, süvöltő szelek országútján.
A két kis magocska, magocskából lett kicsi hajtás, bármilyen messziről is, folyton csak egymásra gondolt. S mihelyt tehették, röpülő madárral, szálló szellővel üzenetet váltottak.
Az a mag, amelyik a kövér földbe hullott, azt üzente testi-lelki barátjának, a sziklára hullott magnak:
- Én jól vagyok, nincs semmi bajom. A földecske táplál, a napocska süt, a süvöltő szél elkerül - igazán nem panaszkodhatom!
Az a mag, amelyik a sziklára hullott, így válaszolt cimborájának:
- Nekem, pajtás, bizony kutyául megy a sorom. A sziklán nincs föld, amibe gyökeret verhetnék, a nap sem ér itt a vad szirtek árnyékában. Annál jobban meggyötörnek a süvöltő szelek: se nappal, se éjjel nincs tőlük nyugovásom!
Telt-múlt az idő: a tavasz nyárrá melegedett, a nyár ősszé hűvösödött, az ősz téllé hidegedett, majd újra eljött a tavasz gyönyörű ideje. Röpülő madárral, szálló szellővel megint üzenetet váltott a két jó barát.
A szerencsés azt üzente társának:
- Nekem már olyan vastag a törzsem, mint egy ember mutatóujja. Én magam olyan magas vagyok, hogy pipiskedés nélkül ellátok a harmadik szomszéd földjére is. Ha így megy tovább, versenyre kelhetek a legsudárabb kukoricaszárral!
A sziklára hullott vadkörte így válaszolt testi-lelki barátjának:
- Bizony, testvér, az én törzsem alig vastagabb egy ma született csecsemő kisujjánál. S nem nőttem még akkorára sem, hogy kiláthatnék ebből a pár araszos mélyedésből. Éhség csigáz, szomjúság epeszt, fázás remegtet. Belém csimpaszkodnak a süvöltő szelek, hajlítgatnak, tördelnek, már-már el is sodornak - növekedés, versengés helyett nekem kapaszkodnom, folyton csak kapaszkodnom kell!
Megint elmúlt egy esztendő. Amikor a tavasz gyönyörűen kinyílott, röpülő madár üzenetet hozott a szerencsés vadkörtefától:
- Én vagyok a határ büszkesége! Törzsem karvastagságú, magasságom már a napraforgókén is túltesz. Virágaimtól elbódulnak a méhek, s azt ígérik: jövőre termést hozok. Rajtam teremnek majd a vidék legízesebb vadkörtéi!
Repülő szellő szárnyán csakhamar megérkezett a válasz:
- Mostoha földben fogantam, s mégis megtartom magam. Semmi más egyébbel nem dicsekedhetem. Magasságom elbújhat a többieké mögött - igaz, hogy háromszoros mélységbe eresztettem a gyökereimet. Törzsem is vékony - igaz, hogy szívóssá és hajlékonnyá edződött a szelekkel vívott örökös küzdelemben. Virágom egy-kettő, ha nyílott, a méhek is messzire elkerülik ezt a hűvös, magaslati helyet. Termésem talán soha nem lesz - igaz, hogy porhanyóvá tettem, termővé varázsoltam magam körül a kietlen sziklaföldet!
Fordult az esztendő kereke, nyár, ősz, tél újra elővillant, majd eltűnt ismét. Megint kivirult a tavasz. Fújtak a tavaszi szelek, fújdogáltak, de csak nem jött hír a szerencsés vadkörtefáról.
Már szinte a nyár is beköszöntött, amikor egy fáradt, kedvetlen szellő üzenetet hozott tőle:
- Cimborám, cimborám, kedves jó hegyi cimborám! Jaj, hogy nekem milyen fekete tavaszom volt! Én virágoztam ki legelőször, pompás menyasszonyszínű szirmok lepték el gallyaimat, a rengeteg hízelkedő méh zümmögése valóságos zúgássá erősödött körülöttem - de jött egy üveges szemű, goromba hajnal, sziszegő fagyot terelt maga előtt: a fagy húsomba mart, s nekem végem lett! Elperegtek hófehér szirmú virágaim: csupaszon, megszégyenülve állok itt - oda már az én termésem!
Madár röpült a fagy-érte mezsgyék felé, vitte is már a választ a szomorú üzenetre:
- Baj, igen nagy baj, ami téged ért, kedves jó mezei cimborám! De gondold csak meg: évek telnek, évek múlnak az élők fölött, s hol ragyogó zöld, hol meg koromfekete színe van az esztendőnek. Te se búsulj hát, ne sirasd lepergetett szirmaidat! Inkább örülj, hogy gyöngyfehérek voltak, és úgy ragyogtak, mint a frissen hullott hópelyhecskék - lám, a hó is, bár elolvadt az idén, éppoly fehéren, éppoly puhán hulldogál jövőre ismét! Várd meg az új tavaszt: megint ragyognak majd a te hófehér szirmaid, megint ízesednek a te várva várt gyümölcseid - amit én, szerető hegyi cimborád, forró szívvel kívánok neked!
Eljött az új tavasz. Szellőposta hozta gyors szárnyon a hírt:
- Virágzom, hegyi cimborám, hallod-e, virágzom újra!
Térült-fordult a posta, s már jött is a válasz:
- Örvend a szívem, mezei cimborám, a te örömödön! S üzenem: virágzom én is! Végre kedvemre kivirultam!
Gyors szárnyon újabb posta érkezett:
- Gyümölcsösödöm, hegyi cimborám, hallod-e, gyümölcsösödöm!
Kicsit késett a válasz, míg egy szép napon mégis megjött:
- Örvend a szívem, mezei cimborám, a te örömödön; bár a szikla talpáig kellett leásnom a gyökereimmel, és a szelek fölé kellett kerekednem a törzsemmel, győznöm kellett föld és levegő minden gonosz szellemén előbb - gyümölcsösödöm én is, gyümölcsösödöm itt a hűvös, vad magason, süvöltő szelek országútján, sziklacsúcs peremén is!