Nem azért dolgoztam én több mint negyven évig Szenteleky isten háta mögötti falujában tanítóként, majd művelődésszervezőként, mert én nagy magyar vagyok. Nem vagyok én se kicsi, se nagy. Se rossz, se jó. Csak magyar. És következetes. Magamhoz is, a nemzetemhez is - mondja Kristály Klára. - Én ismerem a fajtám minden rossz tulajdonságát: mindent akar - aztán semmi. Szalmaláng. Amikor Szivácra kerültem, még száz magyar gyerek járt magyar iskolába, s azt mondták a szülők: ez a tanító néni bogaras. Merthogy az mondja, a lányoknak is tanulniuk kell. Úgyse lesz belőlük ügyvéd. De lesz valami más! Mert jófejű a gyerek, tanulnia kell... És csak néznek rám. Csak a tudás tud felemelni bennünket, semmi más. Alig hittek nekem, mert beléjük ivódott az öröklött kisebbrendűségi tudat. És micsoda érzés volt, amikor megindultak a lányok, és befejezték mind a középiskolát, néhányuk meg az egyetemet... Ha nem is tértek vissza Szivácra, de Szabadkán most legalább néhánnyal több magyar gyerek van...
Erről beszélt nekem egyszer, még ,,pörgő” korában, magyarázva, miért a szívós kitartása, miért áll még mindig az ,,omló sziklafal”-on, hiszen már húsz éve, hogy Szivácon magyar iskola sincs. De még mindig szükség van itt rám, mondta. Amíg egy magyar is lesz a faluban, én ezt el nem hagyom. Amíg a Terka néni ágyban fekvő beteg, és tudom, hogy szeret olvasni, de már nincs mit, hát elviszem a könyveket, hadd szerezzek neki egy kis örömet. Ezt csinálta apám is annak idején padéi tanító korában: jöttek hozzá a tabáni napszámosok, a falu legszegényebbjei, és spárgacekkerekben vitték tőle a filléres könyvtár könyveit, a magyar klasszikusokat. És becsomagolva hozták vissza őket. Hogy ne piszkolódjanak el. Nekem ez a magyar paraszt. Nagyon szép emlékeket őrzök a sziváci zárkózott, vén szittyákról. A Túri Sanyi bácsiról, a citerásról például, akivel összeszólalkoztunk sokszor, de a végén már csak úgy hívott, hogy Klárikám, édes gyerekem. És járt citerálni télben, fagyban, és járt a felesége, a Maris nénje is. Egy föllépésünkön aztán tiszta feketében jelent meg. Mi történt, Maris nénje?, kérdeztem tőle. Meghalt a Sándor... délután temettük. És eljött? El. Mert nincsen más... åk ezt missziónak tartották. És a Kovács Mariska egyszer ugyanúgy gyászban. A tatát temettük el tegnap, mondta csöndesen. Itt vagyok, tanító néni, mert nincsen más...
S a rengeteg megaláztatás az apja miatt a pitiánerek részéről, akik a bokájáig sem értek föl... De a vigasztaló szavak is azok részéről, akiktől tanulhatott. A többi között az élharcos Mirko Lovrićtól, aki párttitkár volt ugyan, de hithű kommunista. A pártba invitálta mint bátor kiállású, szókimondó, tanult embert. No de hát az én apámat a partizánok kivégezték! - szólt a replika. ,,Te intelligens lány vagy, Klára, tudod, hogy minden forradalom áldozatokkal jár, és az áldozatok között voltak ártatlanok is...” - Frázis volt ugyan, de őt akkor megnyugtatta. És miként az édesapja is tette, elszánta magát Szenteleky szellemi hagyatékának ápolására. Megnyerve magának e munkában a falu szerb vezetőit is. Mit mond a Szentírás? Mindig van harminchat emberem, aki segít, amikor igazán kell. Ha nem is harminchat, de legalább egy - harminchatszor, vallja.
Amikor 67-ben egy irodalmi esten vendégül látták Fehér Ferencet és Herceg Jánost, Herceg - aki Szenteleky halála után átvette a Kalangya szerkesztését - a műsor után ki akart menni mestere sírjához a temetőbe. Miért akarja felkeresni a sírt? - kérdezte Mirko Petrušić, aki később az egyik legnagyobb támogatójuk lett. És Klára elmondta neki, ki volt Szenteleky. A következő évben 1968. december 8-án már felkerült az emléktábla az író házára. (Ott áll ma is.) Božidar Kovaček leplezte le. (Aki kiválóan beszélt magyarul is.) Hatvankilencben a fiatal tanítónő elment Major Nándorhoz, megbeszélték, hogy intézményesíteni kellene a Szenteleky-féle hagyomány ápolását. Korom Tibor írta meg az alapszabályt... Bori Imre volt az első tanácselnök. 70-ben már kétnapos műsort tartottak... Ki magának Kristály István? - kérdezte Bori tanár úr Klárától, amikor megtudta a nevét. Az édesapám, mondta. Hát maguk még élnek? Vezessen az édesanyjához! Nem lehet, ő Szabadkán van a nővéremnél... Tudja meg, hogy én a maga apját a magyar írók közé soroltam. A népiesek közé. Maradt-e írása? Akkor adta át neki Klára apja hagyatékát, és 71-ben jelent meg a népszerűen ,,spenót-”, ????????????? illetve a Hagyományaink sorozatban néhány elbeszélése, utóbb pedig a Családi Kör irodalmi rovata által is népszerűsítette Kristály István munkásságát a tanár úr, a többi között Áradás c. kisregényéből közölve részletet néhány szavas méltatással a 2004. április 15-i számban. Klára boldog volt. Madarat lehetett volna fogatni vele.
S mi volt a legszebb a Szenteleky-napok rendezvényei során? - Megmondjam? Hatvannyolcban, amikor Szenteleky sírját megkoszorúztuk, először Bori Imre beszélt. Utána csönd volt. Akkor Laták István előrelépett, meghajolt, kivette kabátja gomblyukából az egy szál fehér szegfűt, és a sírra hajította. Aztán mindenki ugyanezt tette. Szegfűeső hullott Kornél bátyánk sírjára. Felemelő volt! Hát ezért érdemes volt élnem.
De mondhatom így is: lassan, ugye, el kell menni a másvilágra. És én már elgondolkodom azon, hogy mit is tettem az asztalra. A magánéletemben ugyan szegény maradtam, anyagilag nagyon rosszul jártam. De ha az életemet mérlegre teszem, meg vagyok elégedve. Az én képességeimhez és a lehetőségeimhez mérten mindent megcsináltam. Ennyi tellett. És én úgy érzem - s ez nem szólam -, hogy gazdag vagyok. Mert van mire visszaemlékeznem...