Para a paradoxon, paradox technikák egy coach szemszögéből... (5.) — Hogyan lehetséges, hogy gondolatainkban, érzéseinkben nyüzsögnek a kettős kötések? Vagyis egyszerre akarunk valamit, de nem is, érzünk valamit, de megesik, hogy az ellenkezőjét is. Catullus két sora van előttem:
„Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, miért teszem én ezt,
Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kín.”
A kettős kötés, más néven double bind kettős csapdát is jelent. Kettős, mert egyszerre kettőt szeretnénk, és csapda, mert lehetetlen, az egyik ugyanis kizárja a másikat. A pszichológia területén használatos fogalom már az emberi kommunikációban is érvényes kategória, kutatják, hogy mi ez a jelenség, és miért van...
„Minden krétai hazudik” — mondta egy krétai. Hazudott-e ez a krétai? Így szól az Epimenidész-paradoxon.
A kettős kötés paradoxont jelent, vagyis egymást kizáró, feloldhatatlan ellentmondást. A jó hír viszont az, hogy ezek az ellentmondások csak bizonyos síkon zárják ki egymást, és van olyan metaszint — a rendszert meghaladó szempont —, ahonnan már feloldódik az ellentmondás, és helyükre kerülnek a dolgok.
Mi közünk ezekhez az ellentmondásokhoz, paradoxonokhoz?
Azért fontosak, mert mi magunk állítjuk magunknak, és kötjük vele magunkat gúzsba, vagy pedig a másiknak állítjuk, és a kapcsolat kerül csapdába.
Mindennapi lehetetlenségek
Számos mindennapi példája van: „Engedd el!” „Nyugodj meg!” „Szeress engem!” „Bízz bennem!” „Magadnak tanulj!” „Légy spontán!” „Lépj túl rajta!”
Az ellenállás már e mondatok hallatán elkezdődik, amint felszólítanak bennünket egy olyan cselekedetre, amelyet éppen nem csinálunk. Vagyis kapunk egy kéretlen tanácsot, hogy „máshogyan kellene lennünk”. Ez már magában kellemetlen érzést kelt. Ráadásul egy erőszakos gesztus, a másik ember taszítana bele bennünket egy olyan kategóriába, amelyet éppen nem tudunk megtenni. Nem kérdéssel tisztelnek meg bennünket, hanem egy felszólítással, hogy mit csináljunk. A következő kellemetlenség, hogy pont azt kellene abbahagynunk, amit éppen csinálunk. Valójában lehetetlent kívánnak tőlünk, és hogyan tudnánk a lehetetlen kérést teljesítni?
Hogyan szeressem a másikat, ha a szeretet mozzanatának a lényege éppen a szabad akaratban rejlik? Vagyis hogyan lehet felszólításra szeretni? Hogyan legyek spontán, ha tudatosítják bennem azt, hogy spontán legyek, aminek a lényege éppen az, hogy közben nem figyelem magam, hanem önfeledt vagyok? Tudatos reflexióval hogyan is lehetnék önfeledt?
Egy kapcsolati paradoxon: a nők általában vágynak rá, hogy virágot kapjanak, de úgy, hogy ne kelljen mondaniuk a férfinak, hogy vegyen nekik, mert az már nem olyan... Ez a kérés így hangzik magunkban: „Vegyél virágot, de ne azért vedd, mert mondom, hanem magadtól akard.”
Ha ideges vagyok, vagy nyugtalan, akkor valami bajom van. Volt már olyan helyzet az életünkben, hogy valaki azt mondta: „Ne sírj” — és azon nyomban eleredtek a könnyeink? Vagy mondta, hogy: „Ne légy ideges” — és éreztük, hogy még inkább a fejünkbe száll a vér?
Egy szülő-gyerek kapcsolatban: „Tanulj, fiam, de ne kelljen mondanom, hanem magadnak tanulj!” Lehetetlen, hogy a gyerek azt akarja, amit én akarok, hogy akarjon. Hiszen neki saját szabad akarata van.
Az instant bölcseletek lehetetlensége
Számos helyen olvashatjuk: „Engedd el!” „Nyugodj meg!” „Lépj túl rajta!” „Ne legyél depis!” Mitől lesznek ezek a helyzetek az említett felszólítások hallatán még idegesítőbbek? Attól, hogy pontosan azért érez úgy valaki, ahogy, mert egy-egy helyzetben erre képtelen, és ha még fel is szólítják rá — vagyis elvész annak a jogosultsága, hogy nem oktalanul rabja a helyzetnek —, még a tehetetlenség érzését is kiprovokálják belőle, hiszen még az sem megengedett, hogy dühös legyen, hogy ragaszkodjon valamihez, hogy szomorú legyen.
Hogyan lehetetlen, amit kívánnak tőlünk, és hogyan lehetséges mégis?
Egyfelől egy fenntarthatatlan helyzetbe hoznak bennünket. Másfelől olyan fonák megnyilvánulások ezek, amelyek lényege, hogy a rájuk alapozott „egyenleteket” nem oldják meg. Éppen ezért méregként hatnak. Ezért hívják ezeket a felszólításokat patologikus kettős kötésnek.
Ilyenkor nem az a gond merül fel, hogy választanunk kell, és a választás közben az egyik alternatíva elvész, hanem maga a választás válik lehetetlenné.
„Nem választani szeretnék, a választás lehetőségét adhassam én!” (Vörös István)
Ha ennyire lehetetlen a helyzet, mi lehet mégis az, amit tehetünk? Hogyan gyógyítsuk a patologikus kettős kötést? Hogyan oldható fel egy gyakorlati ellentmondás a mindennapjainkban, a tetteinkben, a gondolatainkban?
A másodfokú változás, azaz mi lehet a megoldás?
Bár illogikusnak tűnik, a paradoxont ebben a helyzetben paradox technikával gyógyítják. Ezt nevezik terápiás kettős kötésnek.
Ha azon a szinten próbáljuk megoldani a helyzetet, ahol az ellentmondás van, ott lehetetlennek bizonyul. Ha azonban találunk valami rendszeren felüli szempontot, az meghozhatja a megoldást.
Úgy képzeljük el az elsőfokú változást, mintha azt álmodnánk, hogy valaki kerget bennünket, és gyorsan irányt változtatunk. A másodfokú változás ehhez képest az, hogy felébredünk. Vagyis egy teljesen másféle szempont alapján „kilépünk a rendszerből”, a coach „kizökkent az adott helyzetből.”
Mondjuk, egy nehézség racionális úton is megoldható, viszont egy zsákutcába vagy holtpontra jutott nehézség: azaz a probléma nem.
Maga a gond abból fakad, hogy a problémakezelés módszere nem jó. Ahogyan attól sem nyugszunk meg, ha valaki ránk förmed, hogy nyugodjunk már meg, vagy nem fogunk senkit sem szeretni attól, hogy megkér rá. A helytelen problémakezeléskor kommunikációs zavar uralkodik el, nem tudjuk a másik üzeneteit olvasni, megfelelően megfogalmazni a sajátunkat.
Nem bennünk, hanem az általunk/közöttünk éltetett rendszerben van a hiba!
Ez a paradox beragadás, zsákutca, holtpont, süllyedés a rendszer működéséből fakad, és nem a szereplők viselkedéséből származik. A rendszer szereplői azonban ilyen helyzetben kiszolgálják a hibásan működő rendszert.
A változáshoz tehát nem elég a problémát az elsőfokú változás illúziójának szintjén kezelni, szükség van a rendszerből való kilépésre, a gond átkeretezésére.
A másodfokú változás lépései:
Mit tesz a coach:
1. Nem az okokra keresi a választ, hanem a hibás problémamegoldásra, mely a rendszert fenntartja.
Nem kielégítő megoldás: az elsőfokú változás során a rendszer nem változik, csak a rendszer elemei variálódnak, viszonyulnak másként egymáshoz. Például: „Engedd el!” — hangzik a kéretlen tanács. Majd: „De miért van szükséged erre?” „De miért nem tudod elengedni?” „De miért, de miért?” És egyre nagyobb, illetve mélyebb a probléma, melyet ezek a kérdések vezérelnek...
2. Kiemeli a gondot a tüneti kereteiből, olyan szintre helyezi, amely nincs megterhelve az addigi kudarcok következményeivel. Az átkeretezés, átalakítás hangsúlyváltás is. Az átalakítás: érzelmi és fogalmi keretváltoztatás, melynek során a helyzethez rendelt jelentés is módosul! Ez által módosulnak a következményei, még ha a konkrét tényszerűségük nem is változik.
A rendszerből való kilépés, átkeretezés változása a másodfokú változás.
Amíg az elsőfokú változás józan megfontolásokon alapul (na ez az, ami nem működik sokszor, bár elhatározzuk az újévi fogadalmakat, vagy hogy beosztjuk az időnket), a másodfokú változás különös (rutinmegtörő stratégia, időteremtő stratégia, konfliktusfelváltó stratégia), váratlan, és nem a szokásos logikából következik, tehát rejtélyes, paradox elemeket tartalmaz.
Nem a Miért? kérdéssel bíbelődünk, hanem a MI? és a HOGYAN MŰKÖDIK? kérdésre keressük a választ.
Hatásos: például a kizökkentő kérdések: Hogyan tudnád még erősebben szorítani? Mit tudnál még nem elengedni? Ha nem túllépnél, hanem vissza, hova lépnél vissza? Túl, túl, messze túl, mi van a hegyen messze túl?
Ilyen paradox technikákat mutattam be: A Rutinmegtörő, Konfliktusfelváltó, Időteremtő, Kérdésbörze a válaszok helyett stratégiák működtetésének ismertetésével.
* /Paul Watzlawick/
