Egy, mondhatni, újdonsült apuka mellett utazom a kocsiban Ada utcáin. Polyák Dániel arról mesél, hogy most egy kicsit lassabban halad az asztalosmunkáival, mert ő van otthon nyolc hónapig a „királylánnyal”. Így nevezi azt a tündéri kislányt, akit már nagyon szeretnék megismerni. Lénáról van szó, aki hamarosan meg is jelenik félénken az anyuka, Polyák Szollár Anna mögött, és hosszasan vizsgálgat. Lassan feloldódik, a következő pillanatban apa térdén kacag. Ez a 20 hónapos kislány otthonra lelt, boldog, látom a szemében.

Anna és Dániel öt évvel ezelőtt házasodtak össze, de már a kapcsolatuk legelejétől sokat beszélgettek az örökbefogadásról. Két-három vér szerinti gyerek után szerettek volna valakit magukhoz venni. Úgy alakult, hogy az első gyermekük érkezett örökbefogadás útján, de emiatt egy percig sem szomorkodtak, hiszen így lett teljes az életük.

— Amikor megtudtuk, hogy egy ideiglenes egészségügyi probléma miatt gyógyszeres kezelésre van szükségem, és még egy ideig várni kell a vér szerinti gyerekre, Dániel rögtön szóba hozta az örökbefogadást. Úgy gondoltuk, hogy itt az idő, és miért erőszakolnánk ki magunkból egy vér szerinti gyereket mindenáron, amikor annyi élet kallódik a világban. Nem volt kudarcélményünk, hiszen nem veszítettünk el magzatot, nem nyilvánítottak meddővé, és mi sosem tekintettünk kárpótlásként az örökbe fogadott gyerekre, hanem ugyanolyan fontos jövendőbeli családtagnak képzeltük el, mint a vér szerinti gyereket — meséli Anna.

Az örökbefogadási folyamat lebonyolítására a szociális munkaközpontot jelölték ki állami szervként, vagyis mindenkinek a lakóhelyéhez tartozó központot kell felkeresnie. Dániel és Anna hosszasan várakozott, mire felkerült az országos listára, melyen jelenleg 750 házaspár és egyedülálló személy vár gyermekre.

— Természetesen átestünk egy alkalmassági vizsgálaton, illetve a jelentkezőknek el kell végezniük egy hét alkalomból álló tanfolyamot, mely által még inkább körvonalazódik az emberben, hogy mit takar ilyen módon szülővé válni. A pár meghatározza, hogy milyen gyermekre vágyik, így mi is kitöltöttük az űrlapot, melyen feltüntettük, hogy egy minimum egy- és maximum négyéves, egészséges gyermeket szeretnénk. Ha valaki felkerül a központi listára, akkor alkalmasnak tartják a szülővé válásra, de teljesen kiszámíthatatlan, hogy mennyi idő telik el, mire azzá is válhat, ezért meglepődtünk, amikor felhívtak bennünket a szociális központból, hogy felmerült a nevünk egy gyermekkel kapcsolatban. Nagyon vártuk ezt a hírt, úgy gondoltuk, hogy majd akkor jön a mi gyerekünk, amikor az égiek is úgy akarják — emlékszik vissza Dániel.

Az első körben a várakozó házaspár alapadatokat tudhat meg a gyermekről, és ha érdekli az örökbe fogadható gyerek, akkor a lakhelyéhez tartozó szociális munkaközpont betekinthet a jelentkezők teljes aktájába. Ezt követi az újabb szűrés, mely után öt-tíz házaspár marad az esélyesek között, velük pedig egyesével mélyinterjúk készülnek, hogy a bírálóbizottság eldöntse, melyik pár a legalkalmasabb.

— Elmondhatatlanul izgultunk a mélyinterjú előtt, hiszen szerettünk volna jó benyomást kelteni a bírálóbizottság tagjaiban. Ekkor már láthattunk fotót a gyönyörű kislányról, és még inkább bíztunk benne, hogy mi leszünk azok, akik találkozhatnak vele. Két héttel később megismerhettük Lénát. Hihetetlen volt az egész, mivel igaz, hogy nagyon hosszú ideig tartott az adminisztráció, de a várólistára kerülésünk után mindössze huszonhárom nap telt el, és csörgött a telefon. Amikor megláttuk Lénát, elsírtam magam örömömben. Leírhatatlan az érzés, mely akkor belém költözött — meséli Anna csillogó szemekkel.

A néhány együtt töltött óra után a következő találkozáskor Anna és Dániel egy egész hétvégén ismerkedhettek a kislánnyal, s ebből szerelem lett. Vasárnap közölték velük az örömhírt, hogy pénteken hazavihetik a kislányt. Ők viszont olyannyira nem számítottak arra, hogy ilyen gyorsan összeérhet a két világ, hogy néhány nap alatt kellett beszerezniük mindent, ami egy gyermek érkezéséhez szükséges.

— Végtelenül örültünk, de féltünk is. Lénát nagyon szerették a nevelőszülei, akikhez tíznaposan került, és ahol tizenhárom hónapot töltött el, így a megmentés érzése helyett a kiszakítás súlya nyomta a lelkiismeretünket — de azt is tudtuk, hogy hosszú távon neki is így a legjobb, hiszen mi végleges és igazi otthont nyújtunk számára. Az első éjszaka volt a legnehezebb, hiszen ő sem értette a változást, minden idegen volt számára, illetve nekünk is ismeretlen volt az új helyzet. A gyerek éjszaka nagyon sírt, így egyrészt a tehetetlenség és a segíteni akarás zakatolt bennünk, másrészt pedig egyik napról a másikra úgyszólván szülők lettünk, és ezt fel kellett dolgozni. Egy terhesség esetében kilenc hónap van a felkészülésre, esetünkben viszont erre nem volt lehetőség, hanem rögtön a mély vízben találtuk magunkat. Az első két hét volt egy kicsit nehezebb, de sikeresen átlendültünk rajta, és mára egy boldog család vagyunk — osztja meg velünk érzéseit az apuka.

A gyermek elhelyezése utáni három—hat hónap az adaptációs időszak, mely a gyerek beilleszkedéséről és a szülőkkel való szeretetteljes viszony kialakításáról szól. Ez a folyamat megszakítható a szülők részéről, de az adai házaspár fejében egy másodpercig sem fordult meg ez a gondolat. Elmondták, hogy szerintük a kislánynak joga van tudni, kik a vér szerinti szülei, és ha szeretné, akkor segítenek neki felkeresni őket.

— A pszichológus szerint nagyon szerencsések vagyunk Lénával, ő ugyanis egy olyan közegben volt tizenhárom hónapos koráig, ahol szerették őt, kialakult egy kötelék, és így megtanult ragaszkodni, ami megkönnyíti a helyzetünket. Rendkívül sorsszerű a mi történetünk, és úgy érezzük, hogy éppen annyi nehézségünk van szülőként, mintha egy vér szerinti gyerekünk volna. Nagyon ritka az, hogy rögtön az első jelentkezés után kiválasztanak valakit. Meg is kérdeztük, miért mi lettünk a befutók, és négy okkal magyarázták: a nemzetiségünk, az életkorunk, a dinamikus személyiségünk és az, hogy Dani népzenész, én pedig aktívan néptáncoltam, ami nagyon szimpatikus volt nekik, mert összekötötték a magyar identitás kialakításával a kisebbségi léthelyzetben. Mi ennek szenteltük a szabadidőnket, az életünket, de nem gondoltuk volna, hogy ez egyszer ilyen fontossá válik majd. A környezetünktől bátorító és elismerő véleményeket kaptunk, néha azt érezzük, hogy az emberek felnéznek ránk amiatt, hogy örökbe fogadtunk valakit, de mi ezt valóban magunkért tettük, és úgy érezzük, hogy a szó legpozitívabb értelmében megváltoztatta az életünket. Mi is egy átlagos család szeretnénk lenni, és emellett ott van bennünk a küldetéstudat, hogy döntsük le a tabukat, mert azt tapasztaljuk, hogy az emberek kíváncsiak, de nem mernek kérdezni, mert ez a téma már belefolyt a tabuk medrébe.

Léna vágyakozó szemekkel nézi az ablakból az udvart, az apja pedig megnyugtatja, hogy mindjárt kimehet „az ő népéhez”, az ajtóban toporzékoló kutyákhoz. Ahogy búcsúzóul rám néz az égszínkék szemeivel, egyszerűen tudom, hogy szárnyalni fog, és teljes életet élhet a királylány az ő szerető birodalmában.