Július 14-én töltötte be életének 150. évét. Nem a biológiai értelemben vett életére gondolunk, hiszen annak 1923-ban vége szakadt, hanem az életnek a népi bölcsességben megfogalmazott értelmezésében: Nem az hal meg, akit eltemetnek, hanem akit elfelejtenek. E szerint pedig Lányi Ernőnek csak a hamvai nyugszanak a Bajai úti temetőben; szellemisége tovább éli életét az örökkévalóságban. És ha valaki ebben a megfogalmazásban metafizikai értelmet keres, akkor az talán nem is jár túl messze az igazságtól. Igaz, a hang fizikai jelenség, de a zene több ennél: az érzékek fölötti, tehát a metafizikai világ része, így a hangok mestere - a zeneszerző-zenepedagógus-karmester - érzékfölötti valóságában (is) megszólítható.
* Maestro, talán hagyjuk a száraz életrajzi adatokat, hiszen azok minden lexikonban megtalálhatóak! Ehelyett inkább idézzük meg a pályakezdő Lányi Ernőt! Kik voltak a mesterei?
- A zenészhivatás szakmai fogásait müncheni és budapesti tanáraimtól tanultam, de odafigyeltem mindenkire, akit muzsikálni hallottam: a zenét tanuló növendéktől, az utcai vagy a kávéházi muzsikuson át a koncertpódium ünnepelt művészéig mindenkitől lehet tanulni. Ha mást nem, hát azt, hogy mit és hogyan nem szabad. De ha arra gondol, hogy a kor nagyjai közül kik segítettek az útkeresés kétségeiben, akkor elsősorban két nevet kell említenem: Johannes Brahmsét és Liszt Ferencét. Brahmsot Bécsben kerestem fel első műveimmel. Sajnos nagyon elutasító volt velem szemben, ezért kissé keserű szájízzel továbbutaztam Weimarba Liszt Ferenchez. Ő kedvesen fogadott, végighallgatta zsengéimet, munkára buzdított, és egy sereg gyakorlati tanácsot is adott, mely befolyásolta a további pályámat.
* Milyen volt, Maestro, a fogadtatása a Délvidéken?
- Itt, a Délvidéken, Zomborban hangzott el először nyilvánosan első szerzeményeim egyike, a Volt nekem egy szép kedvesem kezdetű dal az akkor még kezdő (később szép énekeskarriert befutó) Hegyi Aranka előadásában. Szabadkai színházi karmesterségem idején őszinte baráti kapcsolatba kerültem néhány kiváló szabadkai emberrel: dr. Brenner Józseffel, Kosztolányi Árpáddal és másokkal, a Szabadkai Dalegyesület akkori vezetőivel. Több kórusművet is írtam számukra, így műveim révén úgyszólván állandóan jelen voltam Szabadkán. Külön megtiszteltetésnek tartottam, hogy a századforduló évében szerzői esttel tiszteltek meg, mely rendezvényen a már említett Dalegyesületen kívül fellépett az Ipartestületi Dalárda, a Polgári Leányiskola és a Tanítónőképző énekkara is.
* Ezek szerint félig-meddig szabadkainak számított, még mielőtt Szabadkán hivatalba lépett volna?
- Némi túlzással akár így is mondhatnánk. Ezek a kapcsolatok döntőek voltak abban, hogy a város vezetése Szabadkára hívott. Előtte ugyanis Egert és Miskolcot sikerült (mint írták) muzsikáló várossá varázsolnom. Nem varázslat volt ez, hanem tudatos, következetes munka, melynek befejeztével továbbmentem, új megmérettetést keresve. Szabadka is ilyen próbatétel volt számomra: lélekszámát tekintve az akkori Magyarország harmadik legnagyobb városának számított, ragyogó (de kihasználatlan) lehetőségekkel, hogy zenei értelemben is az őt megillető helyre kerülhessen. Miután a város vezetősége bizalmat szavazott nekem, rá kellett jönnöm a bibliai igazságra: sok az aratni való, de kevés az arató. Mégis hozzáfogtam: fegyvertársakat kerestem, és találtam. Ők segítettek és támogattak a zeneoktatás megreformálásában, egyházzenei törekvéseimben, filharmónia létrehozásában, a zenei élet közüggyé tételében... Ami nekem egymagamban aligha sikerült volna, így együtt létrejöhetett: az alföldi buckák fölött muzsika zendült, a szabadkaiak zenélni kezdtek.
* A Maestrónak is meg kellett tapasztalnia a régi latin mondás igazát: Ha Mars társalog, hallgatnak a múzsák...
- Bizony meg. A felfelé ívelést megakasztotta a világháború: hangversenymeghívók helyett katonai behívót vitt a postás, a hangversenykritikák helyét a lapokban a hadijelentések foglalták el, a háborút követő impériumváltás pedig pontot tett nemcsak az én pályafutásomra, hanem a város zenei életének további alakulására is. A város vezetősége kicserélődött - engem is leváltottak -, az új elöljáróságnak pedig más elképzelései voltak (ha voltak) a kultúráról. Mindehhez hozzájárult az én súlyosbodó betegségem is. Így hát feladtam.
* Régi nóta, híres nóta elfeledve?
- Ha nem is a szó szoros értelmében, hiszen a Munkásdalárda és a városi fúvószenekar ezzel a szerzeményemmel kísért utolsó utamra, és a halálom ötödik évfordulóján is kedvenc műveimet énekelte a Munkásdalárda, az Ipartestületi Dalárda, valamint a Zeneiskola női kara. A 15. évfordulóra pedig kimondottan igényes és mutatós műsorral emlékeztek és emlékeztettek tisztelőim - egyének és együttesek. De mi ez a korábbi évek, évtizedek népszerűségéhez képest?! Ezután pedig évek múlnak el, mígnem egy-egy régi fegyvertárs vagy tanítvány - Szöllősy Vágó János a moravicai (bácskossuthfalvi) munkásdalárdával vagy Vittkay Gyula az újvidéki tanítóképző énekkarával néhány Lányi-kórusmű megszólaltatására vállalkozik.
* És Szabadka?
- A múlt század ötvenes és a hatvanas éveiben a Zeneiskola és az Életjel irodalmi élőújság rendezett több igényes, színvonalas Lányi-estet. Külön emlékezetes dátum 1963. március 27-e: a korábbi Iparos Dalárda ezen a napon vette fel - karnagya, Varga Péter javaslatára - a Lányi Ernő nevet. Korábban is, azóta is voltak kezdeményezések, hogy a Zeneiskola vagy a Filharmónia vegye fel egykori igazgatója, illetve alapító karmestere nevét, de ezek a javaslatok rendre megfeneklettek. Maradt tehát minden annyiban, hogy Szabadkán egy amatőr egyesület és egy utca (a város egyik legrövidebb - egyetlen házszámú - utcája) viseli a nevemet, portrém és emléktáblám pedig egy másik egyesület, az Aracs Társadalmi Szervezet jóvoltából fölkerült a Zeneiskola falára.
* Az utóbbi években mégis mintha reneszánszát élné a Lányi-név a Délvidéken...
- Valóban. A váltás éve 2007 - szabadkai hivatalba lépésem centenáriuma volt. A nevemet viselő egyesület azóta minden évben szakmai értekezlettel és ünnepi hangversennyel emlékezik meg erről az eseményről. Az ünnepi műsorokban felcsendülő szerzemények felkeltették a kórusvezetők és zenepedagógusok figyelmét a már-már elfeledett Lányi-művek iránt, s ennek hála újra felfedezték e szerzemények - soha nem vitatott - szépségét. Így - akárcsak száz évvel ezelőtt - ismét évente 20-25 Lányi-mű kerül bemutatásra a délvidéki kórusok hangversenyein, egyre több zeneiskolai/zeneakadémiai növendék, és ami különösen fontos: egyre több hivatásos művész vállalkozik e művek megszólaltatására.
* Ez utóbbiak között vannak a Maestro ükunokái is.
- Így igaz. Mert gyermekeim, unokáim, dédunokáim mindegyike művész volt, vagy legalábbis foglalkozott művészettel, de hivatásos zeneművész csak Budapesten élő két ükunokám: Horváth Andrea és Horváth Olga lett. Őket nem csupán Szabadka koncertközönsége ismerte meg - hiszen többször is felléptek itt -, hanem a rádió és televízió jóvoltából Vajdaság-szerte hallhatták, hallhatják muzsikájukat.
* Mit üzen, Maestro, a 21. század emberének?
- Egyik versem vezérgondolatát: Boldogok akartok lenni? Akkor tanuljatok meg lelkesedni!
Lányi (1884-ig Langsfeld) Ernő (1861. júl. 14., Pest - 1923. márc. 13., Szabadka: zenetanár. Konvertita. Zenét anyjától, majd Münchenben és Budapesten tanult. 17 éves korától Miskolcon, majd Kolozsvárott színházi karnagy. 1885-ben a budapesti Zeneakadémián oklevelet szerzett. Egy évig az Operaház korrepetitora. Székesfehérvárott, 1892: Egerben a főszékesegyház és az Egri Dalkör karnagya, az Érseki Tanítóképző orgona- és zeneelmélet-tanára; az Angolkisasszonyok Egri Intézetében is tanított. 1893-ban zeneiskola létesítését kérte Grónay Sándor miskolci polgármestertől. Miskolcon, majd 1907-től Szabadkán a városi zeneiskola igazgatója, a székesegyház karnagya.
(A Katolikus lexikon nyomán)