Az első Tudósok-kazettát (Ne aggyad az agyad) még általános iskolás koromban hallgattam. Édesapám nyomta a kezembe, nem tudtam hova rakni, betettem hát a magnóba, s aztán apa kocsit hajtott, és bátor volt a ventilátor. Első találkozásunk óta sok idő telt el, de nem „tudósoktalanul”.

A szerző felvétele

A szabadkai Klein House Social Barban nemrég nyílt kiállítása, én azonban korábban, Budapesten beszélgettem vele egy Tudósok-koncert előtt. Persze csak miután kicseréltük az itthoni és az ottani híreket. A végével kezdeném:

Van egy újrajurtásodási folyamat, amelyben mindannyian a hatalmas kollektív kommunista kapitalista jurtának a képviselőiként, idiótaként ott vagyunk, ahol vagyunk. Ebben a forgatagban, ahol már az ideológia azt sem tudja, hogy mit mondjon, meg kell találnunk az értelmet, és az utat a szeretethez és a túléléshez. Ebben próbálunk mi egy kis csapáson úgy végigmenni, hogy azok a zenék, azok az önfeledt vidámságok, amelyek még az életünk lényegét, kedves pillanatait jelentik, megmaradjanak. Próbálunk áthozni valamit abból a tradícióból, amely a miénk. Ha sikerül, akkor az nagyon jó (drMáriás).

* A Tudósok zenekar az idén harmincéves. Majdnem akkor alakultatok meg, amikor én születtem. Ha visszagondolsz a harminc évre, melyik korszakra emlékszel a legszívesebben — már ha lehet korszakokról beszélni?

— Nem tudom, hogy annyira egyszerűen különválaszthatóak-e a korszakok. Visszatekintve az egész egy hatalmas örvénylés, levegőhöz való jutás, élni vágyás, szenvedélyes őrület és kísérletezés. Ez alatt a harminc év alatt a zenekari lét egyfajta életformává vált, és hogy az együttes harminc év után még mindig létezik, az biológiai értelemben csoda, másrészt pedig éltető tevékenységként, motiváló dologként van jelen az életemben. Örülök neki, hogy ennyi generáció és újabbnál újabb zenei stílus megjelenése után is maradt egy érdeklődő kör, mely szereti a zenénket, és eljár a koncertjeinkre. Úgy gondolom, hogy ennek egyfajta alapélménye még mindig a valamikori vajdasági, jugoszláviai létfelfogásban, szabadosságban és avantgárd szükségletekben gyökerezik, és örülök, hogy ennek bizonyos értelemben kihelyezett diszpécsere lehetek.

Fotó: Déri Miklós

* Készül az új album. Új tagja van a zenekarnak, illetve Dezső Tóni is visszatért.

— A Tudósok egy olyan izgalmas és megmagyarázhatatlan jelenség, amely — nem szeretnék túlozni, de valóban — egy nagyon képlékeny és fontos, szinte megfoghatatlanul cizellált, őrült kelet-európai életformát próbál megfogalmazni. Sokszor változott a felállás, voltak, akik eltűntek, kihaltak. Most egy új fiatal taggal gazdagodott a zenekar, s újabb korszakába lépett. Szeretnénk ezek jegyében elkészíteni egy új lemezt, ami egyrészt lehet, hogy régebbi számok újrafeldolgozását jelenti, és az is lehet, hogy teljesen új anyagot fogunk felmutatni a húszéves Gulyás Levente gitárossal, aki olyan idős, mint az idősebb gyermekem. Ez nagyon furcsa viszonyt eredményez. Egyrészt irányítanom kell, másrészt az ő ötletei, kreativitása nagymértékben támogatják, segítik azt, hogy egy újabb korszak, újabb generációs megértés, elfogadás is benne legyen ebben a történetben. Én ezt az improvizált, avantgárd, „szessönszerű” zenélést, a találomra való találkozást és közös művészeti élmény létrehozását tartom nagyon fontosnak. Különböző emberek találkoznak, és ennek a pillanatnak a csodája előtt tisztelegve valami közöset alkotnak. A mai zenekarok ezt nem nagyon ismerik. Azáltal, hogy a Tudósok zenekar ennyire nyitott és könnyen változó, továbbvisz valamit az újvidéki avantgárd zenélésből.

* A család hogy fogadja ezt? A gyerekeid például járnak a koncertjeitekre?

— Persze. Azt azért túlzás volna kijelentenem, hogy otthon is ezt hallgatják, de a lányom például akkor tudta bizonyos értelemben megérteni, hogy mit is képviselek, és hogyan kommunikálok irányába, amikor eljött az egyik Sziget-koncertre tizenhat-tizenhét éves korában. Azt hiszem, akkor ott sikerült áttörnünk egy bizonyos kommunikációs falat. Nem szeretném őket terhelni. Ha az, amivel én foglalkozom, kreativitást vagy felszabadulást jelent számukra, az mindenképp jó. A gyerekeim sokszor ott vannak a koncerteken a barátaikkal, és ez számomra nagyon sokat számít. És az is nagy dolog, hogy ezt a barátaikkal együtt a saját művészetfelfogásuk szerves részeként tudják megélni.

* A kilencvenes évek elején költöztél Magyarországra. Magad mondtad, hogy fontos volt számodra, hogy közel maradj Vajdasághoz. Hazaköltözésről sohasem esett szó?

— Amikor ’91-ben a katonai behívó miatt el kellett jönnöm Magyarországra, azáltal, hogy nem utaztam el, mondjuk, Új-Zélandra vagy Bolíviába, eleve úgy döntöttem, hogy a kulturális, családi és egyéb kötődéseket szem előtt tartva a közelben maradok. Ebből adódóan évekig benne volt a levegőben, hogy visszaköltözünk. Soha nem tudtam elképzelni, hogy egy ennyire gonosz dolog, mint a háború, ennyi ideig eltarthat. Mire befejeződött, addigra sajnos már annyi minden kötött Magyarországhoz — a gyerekeim, a mozgásterem, a zenekar és egyebek —, hogy nem volt téma a visszaköltözés, de a szülőföld egy állandó és fontos támasz maradt számomra.

* Nagyon szeretem a festményeidet. Különösen azt a sorozatot, amelyen közéleti személyiségeket, politikusokat ábrázolsz, mondjuk úgy, hogy nem a legpozitívabb módon, de sok humorral. Kit volt a legnehezebb megrajzolni?

— Úgy gondolom, hogy az a művészeti hozzáállás, amelyet én képviselek, ismét balkáni, jugoszláv, vajdasági töltetet hordoz magában. Ez Magyarországon eléggé idegen. Itt azért sokkal szoftosabbak, lájtosabbak, puhábbak a művészeti és egyéb megnyilvánulások. Egy ponton, amikor annyira elhatalmasodott a politikának, az új médiának meg a kapitalizmusnak az értelmiséget és szellemiséget kiirtó formája, úgy gondoltam, a művészetem már nem lehet hermetikus, magába zárkózó, hanem közvetlenül kommunikáló, támadó és bizonyos helyzetre reagáló kell hogy legyen. Ekkor kezdtem foglalkozni azokkal a politikai és egyéb közéleti témákkal, amelyek körbevesznek bennünket. Tettem mindezt abból a megfontolásból, hogy megváltoztassam a helyzetet, melyben vagyunk, és ezzel a bizonyos lázadó hanggal szerintem mindmáig aránylag egyedül maradtam, de örülök, hogy ezt képviselhetem. Sokan nem mernének ehhez hasonlót csinálni, vagy nem is érzik ennek szükségét. Vannak szerencsésebb és kevésbé jól sikerült képek, de úgy gondolom, hogy például a pécsi tárlaton a történelmi traumákat képviselő személyiségekből (Sztálintól Hitlerig), valamint a mai politikai celeb-, média- és közéleti világ képviselőiből sikerült egy olyan újraértelmezést létrehoznom, amely a nézőben azt a benyomást kelti, hogy nem érzi magát biztonságban — még akkor sem, ha egy művészeti kiállításra megy, mert ott is utoléri a politika. Persze ezen a tárlaton ez egy bizonyos felszabadító erővel párosult, nem félelemmel. A kiállítás és képei arra buzdították az embereket, hogy bátran merjenek nevetni azon, ami esetleg nem teljesen tűnik normálisnak az életünkben.

A szerző felvétele

* Szerinted van a politikusoknak humorérzékük? Vagy ha nincs, akkor jó volna, ha volna?

— Nagyon változó. A politikusok egyrészt meglehetősen intelligens, jó szervezőképességű emberek, és elég hiúk is. A galeristák sokszor megijednek attól, hogy kiállítsák egy-egy politikusportrémat, mert úgy érzik, groteszk vagy túl kritikus maga a festmény vagy a lehetséges értelmezés. De már többször felkerestek olyan politikusok, akiket nem festettem meg, hogy szeretnének ők is felkerülni a listára. Ez pedig az abszurdumok abszurduma, de gyönyörű, lírai jelenség is: mindenki benne szeretne lenni a kupacban, legyen az szörnyű vagy kevésbé szörnyű. Mindenki ott szeretne lenni. Valójában a modern média kényszeríti arra az embert, hogy kénytelen legyen jelen lenni. Akkor is jó a valakiről való értekezés, ha kritikus, vicces vagy akár negatív. Jobb annál, mint ha senki se foglalkozna az illetővel. Erről az önmagába harapó kígyóként kitárulkozó globális népművészeti hülyeségről és önkritikus valóról szeretnék én pillanatképeket készíteni, melyekben azért a szereplők java megtalálható.

* Mindezek mellett aktívan írsz is. Hogy csak néhány regényedet említsük: A balkáni tahó, Nem élhetek Milošević nélkül, Lipót, Mona Lisa és a tenger. Hogyan ír drMáriás? Beröppen egy ötlet, és rögtön tudod, hogy dalszöveg vagy éppen egy regény bevezetője lesz belőle? Már az elején megvan a teljes kép?

— Picassónak volt egy mondása, mely szerint ha tudnánk, mi a végeredménye egy művészeti terméknek, akkor nem volna értelme belekezdenünk. Sosem tudom, mi lesz egy írásnak, festménynek a vége, izgalmas és kalandszerű az egész. Írással egyébként rendszeresen foglalkozom, az Élet és Irodalomban immár tizenhét éve publikálok kéthetente, s vezetek egy rovatot. Emellett honlapoknak, újságoknak, művészeti magazinoknak is szoktam küldeni írásokat, és költészetként, prózaként, dalszövegként értelmezhető szövegeket is létrehozok. Néha van egy bizonyos szikra, elindul egy téma, aztán elakad, de állandóan jelen van az életemben, és ezt ajándékként fogom fel. Ha van egy ötletem, igyekszem gyorsan lejegyezni. Hogy ebből később lesz-e valami — mondjuk, egy dalszöveg —, az már más kérdés.

* A világnak ezen a felén mintha kiveszőben volna a humor, az irónia, és előbb vennénk észre a rosszat, mint a jót. Ez nem jó irányba visz szerintem.

— Nagyon érdekes, hogy Magyarországon manapság nagyon erős a panaszkultúra. Ez egy olyan kampányeszköz, amelyben az ember megpróbálja sajnáltatni magát a többiek által, ami nem véletlen, hiszen ha valakinek sikere van Magyarországon, az könnyen a támadások középpontjává válhat. Sokan elhallgatják a sikereiket, eredményeiket, és panaszkodnak, milyen nehéz az életük, a sorsuk. Én úgy gondolom, hogy ez nem teljesen egészséges. Örülhetünk egymás sikereinek, kicsi ez a világ, nem fogjuk egymás elől eltakarni a napot. Úgy gondolom, hogy mi, vajdasági mentalitásúak egy kicsit könnyebben el tudjuk ezt viselni. Egy átlagos magyarországi polgárral ellentétben arra vagyunk nevelve, hogy mások dolgaiban is több örömet leljünk.

Fotó: Dancsó Andrea

* Ez lehet, hogy valóban így van. Te magad is mindenbe, amit csinálsz, beleszövöd a humort, a szarkazmust, az iróniát és a groteszket. Ezek szerint ezt te otthonról hozod.

— Ahogy mondod, egyrészt otthonról, másrészt úgy gondolom, hogy a humor, az irónia vagy a groteszk egy átlagos kelet-európai ember túlélési stratégiai eszköze. Ha nem tudjuk megtalálni azt a szépséget, amely néha egy kicsit bárdolatlan, banális vagy furcsa, azaz ha nem tudjuk megszeretni azt, akik vagyunk, ahonnan jövünk, akkor nincs esélyünk boldog emberekké válni. A modern világban a zenekarokat mindenki Londonban, New Yorkban keresi, az ő zenei stílusukat másolja, és elfelejti, hogy mi leginkább saját magunknak tudunk az identitásunkból fakadó örömet szerezni. Ez egy fontos ráébresztés, mely néha egy kicsit fárasztó és nehézkes felvállalás. Sokszor azzal is járhat, hogy egy nyugat-európai vagy ázsiai ember nem biztos, hogy ugyanúgy megérti azt, amit csinálunk, de ez az a kelet-európai „anyanyelv”, amely a mi mentális túlélésünket segíti. Ha ezt nem ismételgetjük mantraként, és nem tanítjuk meg a gyerekeinket arra, hogy milyen keretek között, milyen logikával működik, akkor valójában kivesszük a kezükből a túlélés formuláját. A groteszk, a humor, az irónia s az, hogy a saját hülyeségünkön tudunk nevetni, olyan elixír, amely rengeteg erőt és lehetőséget nyújthat.

* Még egy utolsó kérdés: bemész még a diszkóba?

— Ki sem jövök belőle.

Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net