Házuk kutyaugatástól és nevetéstől hangos, hiszen különböző fajtájú uszkárok tenyésztésébe is belevágott. Két gyermek édesanyja, s fotózik. Képei mesélnek, s egy mesevilágba repítik azt, aki nézi. Szerintem minden helyzetben feltalálná magát, és szeret nagyokat kacagni. Életében nagy hangsúlyt kap a természet szeretete, így egy kutyával indulunk el sétálni a Tisza-partig, hogy ott aztán egészen mély vizekre is átevezzünk a beszélgetés folyamán.  

* Nagyon szeretem a képeid hangulatát. Nyugalom sugárzik belőlük, mégis vibrálnak. Miért kezdtél el fotózni?

— Én úgy nőttem fel, hogy nem nagyon járhattam ki bulizni, nem volt punk fázisom, vagy rocker, sok időt töltöttem otthon, de a tinédzservér bennem is ott lüktetett, szerettem volna én is felfedezni magam. Egyik születésnapomra végre kaptam egy olcsóbb Nikon gépet, és magamat kezdtem fotózni, olyan beállításokban, ruhákban, ahogy szerettem volna magam látni és láttatni. A fotózás által definiáltam magam, azt hiszem. A természet leánya. Nature girl. Ez voltam én. Akkoriban a MySpace volt a menő, oda töltöttem fel ezeket a képeket, és nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Szerettem volna a belső világomat fotók segítségével megmutatni. Hát így kezdődött. Aztán lett egy iPhone-om, egy nagyon jó kamerával, ezzel már embereket is fotóztam, és szintén azt írták sokan, hogy milyen jól megragadom a pillanatokat meg az embereket.  

* És ez hogyan fejlődött a hobbiból és az otthoni fotózásból szinte már szakmává?

— Ápolónőként dolgoztam Németországban, nem vettem túl komolyan a fotózást, és önbizalmam sem volt hozzá elég. Aztán Csongor, az akkori párom volt az, aki meggyőzött, hogy vegyek magamnak egy fényképezőgépet, és vágjak bele, mert tehetséges vagyok. Én a technikai részéhez nem nagyon értek, megmondom őszintén, egy lencsét használok, az is fix, semmi zoom nincs rajta. Ekkor ráírtam esküvői fotósokra, hogy elmehetnék-e velük egy-egy eseményre, hogy figyeljem a munkájukat, és közben tanulnék tőlük. Sokan leráztak vagy nem is válaszoltak, aztán egyvalaki visszaírt, hogy menjek bátran, éppen jókor írtam rá, szeretne tanítani. Egy nagyon kedves hölgy volt, aki úgy kezelt, mint a saját lányát. Tőle sokat tanultam. Persze visszanézve az akkori képeimet, azt mondom, hogy borzasztóak voltak. Csongival nyitottunk egy fotós vállalkozást, erre jött a COVID.

* Emlékszel az első jelentősebb fotós munkádra?

— Hú, igen. Ketten mentünk, s annyira izgultunk, hogy ne tudd meg. Túl is dolgoztuk magunkat, mindenről vagy száz fotót készítettünk, nehogy valami ne legyen megörökítve. De az izgalom mellett nagyon jó érzés is volt. Te egy kis senki vagy, mégis nálad a gép, tehát te már igazi fotósként vagy kezelve. Meg is voltak elégedve a munkánkkal, ami az önbizalmamnak is jót tett. Elkezdtem figyelni a trendeket, bekövettem néhány fotóst, de azt kell mondanom, maradok a pasztell, természetes színeknél, hiába kezd divatba jönni a sötét és sárgás fotó.

* Amikor portréfotókat készítesz, hogyan készülsz fel rá?

— Beszélgetek az alannyal, alanyokkal, megkérem, küldjenek képet, hogy mit látnak a lelki szemeik előtt, aztán azt alakítom. Megpróbálom megismerni őket valamennyire, aztán kitalálni, hogyan szeretnék saját magukat látni a fotón. Ehhez persze kell egy kis emberismeret is, és figyelned kell őket. Sokan mondják, hogy jaj, ők nem tudnak pózolni, ilyenkor megnyugtatom őket, hogy majd én segítek, aztán elsőre mutatok egy kényelmetlen vagy természetellenes pózt, melyben nem érzik jól magukat, majd elterelem a figyelmüket fotózás közben, s amikor ebből kilépnek, a megkönnyebbülés pillanatát próbálom meg elcsípni.

* Most itt vagy Becsén, s azt mondtad nekem, hogy jobban szeretsz itt lenni, mint Németországban, ahol felnőttél. Miért van ez így, amikor mindenki elmenni szeretne, sokan főleg Németországba?

— Én itt töltöttem a nyarakat régen, sok barátom él Becsén, Vajdaságban. Most szülési szabadságon vagyok, melyet ott töltök, ahol szeretném. Én ezt választottam, és nem tudom, visszamegyek-e valaha. A gyerekkorom több dolog miatt sem mondható felhőtlennek, kint mindig külföldi voltam, ráadásul az a Balkánról jött kislány, akinek rengeteg testvére van, tehát a németek úgy kezelik, hogy élősködik az országuk pénzén. Közben persze hirdetik a multikulturalizmust és az egyenlőséget, de a valóságban azért ez nem teljesen így van. Ha szegény vagy, neked nem ugyanaz jár, mint annak, akinek van pénze. Közben nem ezt közvetítik, nem ezt mutatják, tehát képmutató egy picit a német társadalom és rendszer. Itt legalább ilyen nincs. Itt tudod, mi hogyan megy, és nem állítod az ellenkezőjét. Az egészségügyi rendszer sokkal jobb Németországban, mint itt, kötelező mindenkit fogadni, megvizsgálni, de elmesélek egy nagyon vicces példát. Ápolónőként a baleseti osztályon dolgoztam, ahol mindenféle ember feküdt, de aki fizetett, kapott egy szobát, ahol kevesebb az ember, és még egy szelet torta is járt neki. A másik öreg meg nézte, akinek nem volt ennyi pénze. Hát én nem adtam oda a tortát. Ez szó szerint példázza a mondást, hogy akinek jól megy, az nagyobb szeletet kap a tortából. Az anyaság is hozzátett ahhoz, hogy azt mondjam, nem akarok ilyen országban életvitelszerűen élni. Akkor inkább Vajdaság, ahol tudom, hogy amennyit beleteszek, annyit kapok vissza, és itt minden őszintébb, mint kint. Nem egy illúzióban élnek az emberek.   

* Nagyon nyíltan és őszintén beszélsz magadról, traumákról, érzésekről az online térben, de személyesen is. Megosztod saját történeted, saját gyógyulásod, mondhatni.  

— Igen. Lányom, Málna születésekor, vajúdás közben beadtak nekem valamit, ami a morfiumhoz hasonlatos, s úgy hatott rám, mintha bedrogoztam volna, de nem jó értelemben. Egy szellem jelent meg előttem, aki beszélt hozzám, pánikrohamaim lettek, óriási fájdalmaim voltak, és senki nem jött segíteni, hiába üvöltöttem, könyörögtem, másztam az ágyon, rám sem néztek. Volt, aki később ezt pszichózisként írta le, mások a spiritualitással kötötték össze, szerintem ez a belső világom kivetülése volt, de óriási traumát okozott. Egy pillanatban azt éreztem, meghalok, minden elsötétült előttem. A következő kép, melyre emlékszem, az egy doktornő, aki beszél hozzám, én nyugodt vagyok, aztán néhány órával később megszületik Málna, minden trauma nélkül. Csak ennyi kellett, hogy valaki ott legyen, megnyugtasson. Ezután napokig nem aludtam, s elindult egy spirál. Sok minden feltört bennem, szembe kellett néznem néhány dologgal, melyet addig elnyomtam. Elkezdtem terápiára járni, ami nagyon sokat segített. Szó szerint megváltoztatta az életemet.

* Elmondod, hogyan?

— Szerbiában még nem eléggé látják a pszichológushoz járás fontosságát, pedig a sok a háborús trauma miatt itt különösen ajánlatos lenne. A Balkánon a család szent, nem mondhatsz rá semmi rosszat, pedig sokszor onnan erednek a problémák. Az emberek terápiája az alkohol, a drog, a cigaretta és az, hogy elnyomják magukban. De hogyan segített rajtam? A legtöbb felnőtt felnőttként is úgy viselkedik, mint gyerekként tette. A terápia pedig rávilágít arra, hogy tanuld meg elfogadni, megérezni, hogy felnőttél, többé már nem az a traumatizált kisgyerek vagy. Mindannyiunkban több kis személyiség lakozik, és nekem itt segített, mert elfogadtam a felnőttet, aki átölelte ezt a mérges, sértett gyermeket, és lenyugtatta. Megértettem, miért reagálok sokszor úgy, ahogy. Amióta gyermekeim vannak, nem szeretnék rossz mintákat átadni nekik, olyanokat, amilyeneket én kaptam. Nem vagyok túl spirituális ember, de nem is vetem el, mert szerintem az ember biológiai és szellemi lény is. A biológiaiban ott az ösztönösség, és mint egy állat, azt tanultam, hogy az emberek rosszak, a világ szörnyű. Ezt programozta bennem át a terapeutám, és már nem félek, nincs pánikrohamom. Már nem a félős, kiközösített kis Juli vagyok. Leestek a régi héjaim, újjászülettem. Most sem vagyok tökéletes, senki sem az, még mindig tele vagyok hülyeséggel, de ezeket a mély, negatív dolgokat sikerült levetkőznöm, és így már talán a gyerekeimnek sem adom át őket.

* Legyen így. Hol látod magad öt év múlva?

— Elsősorban nyugalmat szeretnék magam és a családom köré. Szeretnék kutyákat tenyészteni, mert imádom őket, szeretnék sokat fotózni is persze, de úgy látom magam a jövőben, hogy ott ülök az én saját kis világomban, a teraszomon a párommal, Slobodannal, esszük a gombát, melyet előtte szedtünk, nézem a gyerekeket, a kutyáimat vagy egy jó kis vihart, hiszen imádom. A világ nem vonz, és túlságosan már Németország sem. De egyelőre most még minden alakul, kérdezz meg öt év múlva.