Csibészarca van. Mintha mindig mosolyogna a szeme. Nyári Ákos ifjú színművész a szabadkai Népszínház Magyar Társulatát színesíti, láthattuk már az Újvilág, A gyászoló család, a Tesztoszteron, a Játék a kastélyban és a Három nővér című előadásokban. Legközelebb pedig a Mirko Radonjić rendezésében színre kerülő Banović Strahinjában bújik majd Boško Jugović szerepébe, amit már borzasztóan vár. Kerékpáron érkezik, és már mondja is, hol szeretne fényképezkedni. Nincs cicózás, ha az ember tudja, mit akar.
* Emlékszel arra a pillanatra, amikor megérezted a bűvös deszkák erejét?
— Hú! Már fiatal koromtól kezdve néptáncoltam Szabadkán, a Népkörben, később tagja lettem a Fabula Rasa Színjátszó Grundnak, a Zsebtársulatnak, és Kálló Bélához is jártam diákszínjátszózni, volt néhány igen emlékezetes alkalom, de volt egy bizonyos karácsonyi műsor, ahol nagyon beégtem, s itt szerettem bele az előadó-művészetbe.
* Hát mi történt ezen az ominózus karácsonyi műsoron?
— Verset kellett volna mondanom, de nem tanultam meg. A regélés után következtem volna József Attila Karácsony című versével, melyből a címet még tökéletesen elmondtam, ám utána csak szavak derengtek: muskátlis ablakok, égő lángok, úgyhogy ami eszembe jutott, elmondtam, majd sarkon fordultam, és kimentem a színpadról, s azt éreztem, nohát, elrontottam, s ezt rengeteg ember látta, de nem is volt olyan szörnyű.
* Úgyhogy jöhet is a színművészeti akadémia. Jó diák voltál?
— Nagyon rossz diáktípus vagyok. Középiskolában is elég rossz tanuló voltam, s az akadémián sem figyeltem eléggé, általában nem az egész tananyag izgatott, hanem azon belül kerestem meg, ami érdekelt. Tehát nem mindig csináltam meg azt, amit kértek tőlem, ebből adódóan az eredmény is más lett, mint amit elvártak. De sehol nem volnék, ha nem járok az akadémiára. Azóta ez a viszonyulásom azért sokat változott, igyekszem felkészült lenni, figyelni, s megcsinálni, amit a rendező kér.
* Az egyetem után rögtön szerződtetett is a szabadkai Népszínház. Ez volt a te első választásod is?
— Őszintén megmondom, egyáltalán nem gondolkoztam azon, hova lenne jó kerülni, s nagyon örülök, hogy itt kötöttem ki. Imádom a kollégáimat, mindig jó tanácsokkal látnak el, mindenki kedves és segítőkész. Nagyon jól érzem magam.
A gyászoló család (fotó: Kovács Attila)
* Van olyan színészi „skill”, amelyről úgy érzed, jó lenne elsajátítani vagy fejleszteni?
— Minden. Azaz szeretnék mindent fejleszteni. De, mondjuk, énekórákra nem ártana eljárnom. Azt érzem, hogy pontosítanom kell mindenen, mert amit most tudok, azt sem tudom még tökéletesen. Minden előadásban igyekszem felhasználni az eddig tanultakat, egy karaktert több síkon felépíteni (test, hang, psziché szintjén). Amikor egy próbafolyamat kezdődik, sokszor már előtte készülök belőle. Utánaolvasok, esetleg megnézek filmeket, előadásokat. Most nemrég Ricz Árminnal készítettük az Alkésztiszt, Héraklészt játszottam benne, úgyhogy beleástam magam a görög mitológiába. Azt vizsgálgattam, hogyan tudja az én karakterem segíteni a történetet. Milyen színészi eszközöket használjak, tehát kielemeztem a karaktert
* S milyen volt a próbafolyamat Árminnal, aki egy igen fiatal rendező, nem sokkal idősebb nálad?
— Nagyon izgalmas, hiszen én közben a Terra Vojvodinát próbáltam a Nyári Mozi Színházi Közösséggel, a két próba között pedig az Alkésztiszt. Ez így ment két hétig, utána egy hétig végig benne voltam, majd el kellett utaznom Amszterdamba vendégjátékra, s csak a bemutató előtt néhány nappal tértem vissza. Ott sem voltam, mégis ott voltam. Kettős érzés. Egyrészt azért izgalmas, mert Héraklész szerepe is egy megérkezéstörténet. Ő egy kívülálló, aki jön, és változtat valamit. S én magam is kívülálló voltam, hiszen nem tudtam mindig ott lenni. Másrészt nem jó érzés, hiszen kimaradsz a teljes folyamatból. De élveztem. Ármin a bemutató előtt két órával még az egyik mondatomon próbált állítgatni, és mondtam neki, hogy ezt ne csinálja, egy óra múlva színpadra kell lépnem, az agyam már nem itt tart. Azt hittem, sírni fogok, ő meglátta a könnyeket a szememben, s azt mondta, na, ezt csináld majd az előadásban is, ez az!
* Hogy tanulsz szöveget?
— Nehezen. (Nevet.) Azt csinálom, hogy mozgok közben, és a mozdulatokhoz, belső mozgásokhoz vagy gesztusokhoz kötöm a szövegrészeket. Amióta itt vagyok a Népszínházban, megtapasztaltam, milyen jó az, ha a próbán Vali besúgja a szöveget, ha egy szót elfelejtenék. Azt mondtam: Wow, ez ilyen? De jó. Persze megtanulom én az egész szöveget, viszont nagy biztonság, hogy ott van, aki a próbán segít. És jobb is így próbálni, hiszen az a legrosszabb, amikor még nem tudod a szöveget, de már próbálni kell a jelenetet. Nehéz úgy koncentrálni. Egyébként amikor már játsszuk az előadásokat, nincs szükségem súgóra, hiszen annyira elvisz a darab, hogy nem is emlékszem, mi történik velem az alatt a másfél óra alatt.
* A Játék a kastélyban című előadásban komornyikot játszol, és hihetetlenül szórakoztató a karaktered, a közönség imádja.
— Lázas munka folyt Mezei Kinga rendezővel, aki úgy is állt hozzá, hogy ebből a folyamatból most mindannyian tanulni fogunk. Egy hétig csak olvastunk, értelmeztük a szöveget, elemeztük, mit hogyan kell mondani. Keresgéltünk, játszottunk. Megnéztük, hogyan mondaná Hofi, hogyan Latinovits. Élvezetes volt. Ott tanultam meg, hogyan is kell a karakterrel bánni, milyen odafigyelést érdemel egy-egy replika. Persze Pálfi Ervin vitte a prímet. Olyan volt, mint amikor annak idején az énekvizsgán Dienes Blanka után kellett énekelnem, már tudtam, hogy ez bukta lesz. Ervinnel nagyon ijesztő játszani. S ezzel együtt a legjobb is. Azért ijesztő, mert ő zseniális színész. Meg kell felelni.
Játék a kastélyban (fotó: Kovács Attila)
* Szoktad érezni bemutató után, hogy na, ezt most jól megcsináltam?
— Nem tudom. Megijedek ettől az érzéstől. Amikor a Tanyaszínházban a Pé’z, hova mész? című előadást huszonnegyedjére játszottuk, ott megfordult a fejemben, hogy hm, ez lehet, összejött ma nekem. És nagyon megijedtem. Félek ettől a gondolattól, hogy valami összejött, elkezdek gondolkozni, s vissza akarom húzni magam.
* Megijedsz attól, hogy jól sikerült?
— Igen, mert mi van, ha a következő alkalommal nem sikerül jól? Már az előadások előtt nyomasztom magam, hogy a múltkor nagyon nevettek az egyik mondatomon, mi lesz, ha most nem fognak? Attól félek, hogy nem fogom tudni ugyanúgy eljátszani. Ezért ha azt érzem, hogy nagyon jó voltam, gyorsan el is szégyellem magam.
* A Terra Vojvodinát említetted, mely Döbrei Dénes rendezése. Egy más színházi nyelv, mint a kőszínházé. Ebben mit élvezel, hiszen már nem először dolgoztok együtt.
— Azt, hogy a mozgásra épít. Táborosi Margaréta volt Hernyák György tanár úr asszisztense az egyetemen, és már ekkor megszerettem a mozgást. Kinyílt előttem a mozgás világa. Korábban, mondhatni, csak a néptánccal foglalkoztam, majd jött az akrobatika, a színpadi harc, a színpadi tánc és mozgás, plusz Maró hozta Pestről a fizikai színház világát. Bolond világ a mozgásé. Ott lendülsz be igazán, és jó ritmusokat csíphetsz el. Negyedéven tanított bennünket Dénes, ez megint egy más világ, nála tanultam meg létezni egy mozdulatban. Vele a munka olyan, mint egy folyó. Kanyarog, néha meg-megáll egy mederben, újraindul, és még nagyobb lendülettel sodor előre
* Próbafolyamat, bemutató vagy játszás?
— Mindet másért szeretem. De talán a főpróbaheteket szeretem legjobban. Amikor bekerülünk a Jadranba. Ami addig egy pici csipkegyári szobában történt, azt most a nagyszínpadon kell megoldani. Ez a legjobb része. Az az első néhány nap. Ott aztán lehet az energiákat ténylegesen is durrogtatni, s elkezd felrepülni az előadás, áttöri a csipkegyár kereteit.
* Vannak rituáléid előadás előtt?
— Vannak, de nem mondom el őket, azok csak az enyémek. (Nevet.)
* Ide is kerékpárral jöttél, s általában nyeregben érkezel mindenhova. Nagy bicajos vagy?
— Így is mondhatjuk. Szeretek biciklizni. A Tanyaszínházban is mindig bicikliztem. Hat turnéból öt és felet végigbringáztam. Átlagosan napi 30 kilométert. Ezek voltak a legmegnyugtatóbb, legszebb pillanatok. Körbekarikáztam Vajdaság falvait. S ez a bringa még földúton is tud száguldani. Most Amszterdamban is béreltem egy biciklit, Luna, a barátnőm mögém ült, és hasítottunk az utcákon.
* Milyen szerinted a jó színész?
— A világ egy nagy része szerintem arra mondja, hogy jó színész, aki szép. Én ebben nem hiszek. Egyszer Kovács Frigyes azt mondta, hogy a színész sem több, mint a rolószerelő. Ez is egy szakma. Tudni kell a fogásait, a technikáját, és ha jól elsajátítod, már lehetsz egy technikás színész. Vagy van benned egy veleszületett adottság. Jó energiák kellenek hozzá. De azt is mondhatnám, hogy az a jó színész, akit szeretsz nézni.
* Olyan volt már, hogy megkaptad a szereposztást, s azt érezted, hogy másik karaktert kellene játszanod?
— A színész a kollégái szerepét mindig jobban eljátszaná, s jobban is illene hozzá. Szerinte…
Fényképezte: Szerda Zsófi