Rohanó világban élünk. Rohanunk dolgozni, rohanunk étkezni, sokszor még a szerelemben is rohanók vagyunk. Jóformán semmire sincs már időnk. Nem kivétel ez alól a vadász sem. Van olyan, aki csak akkor elégedett, ha minden vadászat alkalmával vadat kerít a tarisznyába. Nem tudja élvezni a felkelő nap látványát, a frissen szántott föld bódító illatát, erdők-mezők őszi színének tarkaságát. Csakis az eredmény számít neki. Nem jó ez így, a vadászatnak nem erről kellene szólnia.

A fáradt ember figyelme nem olyan, mint a pihenté. Nagyobb a hibázás lehetősége. Fegyverrel a kézben ez hatványozottan igaz. Nemcsak azt kell felmérni, hogy mire lövünk, hanem azt is, hogy hol áll meg a golyó, ha hibázunk! Nagyvad esetében ezért is célszerű a magaslesről való vadászat. Ez a lesállás lehet zárt vagy éppenséggel tető nélküli, nyitott.

Egyik vadász ismerősöm mesélte a következő történetet:

Szép téli délután volt, amikor vadásztársam egy rohanó nap után úgy gondolta, a napi stresszt nem úgy vezeti le, hogy mindenkibe beleköt otthon, hanem inkább kiül egy nyitott magaslesre, élvezi a láthatár szélén lebukó nap ezer színét, a fák koronája közt suttogó szellő lágy susogását. Gondolatai letisztultak, a lelkében háborgó tenger hullámai lassan elcsendesedtek. Fegyverét maga mellé tette a fegyvertartóra, kényelmesen elhelyezkedett az ülőhelyéül szolgáló vastag deszkán. A fáradtságtól elnyomta az álom. Feje meg-megbicsaklott, de ez nem lett volna baj, ha valahogyan ki tudta volna magát biztosítani a magasban, hogy le ne essen. Addig helyezkedett, amíg a lábait is fel nem rakta a nyitott les szélére. Oldalt fekve nézte a feje felett egyenként kigyúló csillagok évezredek óta utazó fényeit. Gondolatiban újraélte azokat a pillanatokat, amelyekben gyerekkorában édesapjával volt része első leses vadászatain. Együtt nézték az ég rejtélyeit, hallgatták az erdő misztikus hangjait. Tanító és tanítványa. Tapasztalt és tapasztalatlan. Akkor minden egyszerűnek tűnt, a gyermeki agy szivacsként szívta magába az információkat, szinte észrevétlenül tanult. Apja nyugalma, bölcsessége, tudása a természet nagy igazságairól magától értetődő volt neki. Nem siettek, nem az volt a cél, hogy mindenáron vadat ejtsenek. Együtt voltak, és ez a tudat összekötötte őket mindörökre. Barátom szép lassan elaludt.

Nem tudta megmondani, mennyi ideig volt az álmok világában, de az biztos, hogy a nap lement, és az éj sötétje borított rá láthatatlan takarót. Álmából kísérteties mély hang ébresztette. Húú-húú! Úgy tűnt, szinte nem is ebből a világból jön a hang. Kinyitotta szemét az álom és az ébrenlét határán lévő emberünk, és ijedtében majd a frász törte ki, amikor meglátta, hogy a csizmája orrán egy bagoly ül. Vadászunk meg sem mozdult, csak nézett rá nagy szemeivel, szinte szemrehányóan, hogy te, barátom, mit keresel itt éjnek idején, ahol a mi hangtalanul suhanó népünk szerzi be mindennapi ennivalóját?! Megvetően húhúzott még egyet, majd amilyen csendben érkezett, olyan csendben el is szállt. Dermesztő, ugyanakkor pedig mulatságos élmény volt. Emberünk szótlanul mászott le a lesről. Eszébe jutott, hogy a faluban élő öregek a baglyot még ma is sok helyen a halál madarának hívják. Alaptalanul üldözik el portájukról e miatt a babona miatt, pedig a bagoly a legjobb rágcsálóirtó, és még pénzbe sem kerül.

Hazaindulva autója biztonságában már mosolygott az egészen. Belegondolt, mi lett volna, ha leesik, ha a fegyvert nem biztonságosan helyezi el, ha gondolatai nem kalandoznak el, és ha nem fáradtan kezd bele az egész vadászatba. Szép este volt, minden jól végződött, de egy életre szóló tanulságot szerzett.

Vadászni pihenten, odafigyelve kell. Az óvatos vadásszal is történhet baleset, az óvatlannal pedig biztosan bekövetkezik! Ezért vigyázzanak magukra!