— Az lett volna a legbecsületesebb, ha a beszélgetést akkor ejtem meg, amikor az anyám még élt — mondja Éva. — Megnyugtató lenne, ha úgy engedem elmenni, hogy bocsánatot kérek tőle. A dolgokat nem tehetjük meg nem történtté, de fontos, hogy most kiönthetem a lelkem. Igaz, nem biztos, hogy most itt ülnék, ha nem kerültem volna olyan helyzetbe, mint annak idején az anyám. Ő egy nagyon szegény családból származott. Rendkívül szép teremtés volt, a nagymamám sokszor mondta is, nem tudja, az Isten miért adott neki szépséget, ha semmi egyebe sincs. Még nem volt nagykorú, amikor egymásba szerettek egy nagygazda fiával. A szülők mindkét részről „lövésre kész” fegyverekkel várták őket, persze más-más okból. Apám szülei lenézték anyámékat, őt — a külseje miatt — Isten kísértésének tekintették, aki rossz útra vezeti a fiukat. Anya szülei pedig féltették a lányukat, tudták, hogy a fiú szülei ki nem állhatják a családjukat, tudták, hogy a szerelmük halálra van ítélve, még mielőtt beteljesedik. Tévedtek — amint ugyanis apám leszerelt, azonnal „eluszkocsizta” anyámat, és amikor már úton voltam, meg is esküdtek. Az esküvőn mindössze négyen, pontosabban öten voltunk: anyám szülei, apám és anya, valamint én a testében.

Az esküvő után a szüleim a városba készültek. Anyám addig nem akart dolgozni, amíg egy kicsit meg nem erősödök a születésem után. Csak apám dolgozott. Ő is — akár az anyám — nyolc osztályt fejezett be, és a munkahelye is olyan volt, mint a képesítése. De jól kijöttek egymással. A lakást ingyen kapták, az volt a bér, hogy rendben tartsák a takaros, kis udvari épületet. Kétéves voltam, amikor napközibe írattak, és anya is dolgozni kezdett. Az apai nagyszülőket akkor ismertem meg jobban, amikor apám beteg lett. A gyárban, ahol dolgozott, valamelyik gép meghibásodott, és kiszökött a veszélyes gáz. Öten kaptak mérgezést, hárman meghaltak, apám volt az egyikük. A nagyszülők eljöttek a temetésre, de a szertartás után, még a temetőben, a nagymama ocsmány szavakkal tette anyát felelőssé a fia haláláért, és azt kívánta, ne legyen az életben egy nyugodt perce sem a gyerekével, mivel elvette az ő gyerekét.

Anya tovább dolgozott, múltak az évek. Én nagyon jó tanuló voltam, az volt a vágyam, hogy gyermekorvos legyek, aki sok-sok szeretettel vigasztalja kis pácienseit. Imádtam a gyerekeket. Az egészségügyi középiskola harmadikos tanulója voltam, amikor a továbbtanulás lehetőségéről beszélt az osztályfőnök. Tőle tudtam meg a felvételi vizsga feltételeit, az orvosi egyetem követelményeit stb. Anyám akkor azt mondta, megszakad a szíve, de arra kér, ne álmodozzak egyetemi tanulmányokról, mert az anyagi lehetőségeink nem teszik lehetővé. Az anyai nagyszülők, akik biztosan segítettek volna, sajnos elhaltak, apám szüleihez pedig nem fordulhattunk. Az albérlet tulajdonosának a felesége ajánlotta anyának, adjon engem örökbe nekik, ők majd iskoláztatnak, és jobb életet nyújtanak. Anyám nem volt erre hajlandó. Megpróbálta megmagyarázni, hogy idővel úgyis rájönnék, hogy az egyetemi oklevél nem helyettesíti az ő ölelését, a szeretetet, mellyel körülvesz. Ezt akkor nem tudtam megérteni, csak azt, hogy orvos lehetnék, ha az anyám nem volna olyan önző. Ápolónővér maradtam, és idővel, amikor férjhez mentem, sokszor vágtam a fejéhez, hogy élhetnék másként, ha ő nem ragaszkodik az öleléshez. Két lányt szültem, de sajnos a házasságom nem tartott az idők végezetéig. Az idősebbik tizennégy éves volt, amikor a férjem lelépett mással. Egyetlen dinár tartásdíjat sem kaptam, hiába volt két jogerős végzésem is. Otthagyta a munkahelyét, hogy ne legyen miből levonni a gyermekei iránti tartozását. A lányom, amikor befejezte a középiskolát, elment az apjához, hogy segítsen fedezni az újvidéki egyetemi költségeket. A volt férjem hajlandó volt erre, azzal a feltétellel, hogy a lányom költözzön hozzá, és szakítson meg velem minden kapcsolatot. Ez lett volna a bosszúja, amiért annak idején bepereltem a tartásdíjért. Tudja, a lányom nem is ellenkezett határozottan. Igyekeztem neki megmagyarázni, hogy az ilyenfajta döntéshozatal jelentős felelősségvállalással is jár, hát jól gondolja meg. Annál is inkább, mert az apja akkor már egyedül élt, a második asszony a tízéves fiukkal otthagyta.

Azt hiszem, jól jött volna neki egy kis női segítség. A nyelvem hegyén volt, de az ölelésemet nem említettem. Persze, a megígért segítségből semmi sem lett. A lányom most negyedéves. És a minap mondta: anyu, én biztosan belehaltam volna, ha megszakítom veled a kapcsolatot. Két szoknyában és ugyanabban a télikabátban járt négy éven keresztül, de együtt vagyunk. Remélem, a mennyországban is járatják a lapjukat, így anyámig ér majd a beismerésem.