Mi késztet mégis egy fiatal orvost arra, hogy éppen rehabilitációs szakképzettséget szerezzen? — kérdeztük Nevenka Kosanović doktornőtől, a rehabilitációs osztály szakorvosától.

„Mielőtt szakorvosi diplomát szereztem, mintegy nyolc évet dolgoztam általános orvosként, és ebből négy és fél évet a Gerontológiai Központban -- válaszolja a doktornő. -- Azt hiszem, ez az időszak befolyásolt a döntésemben, hogy az orvostudománynak ezt a szakágát válasszam. A központban én kezdtem el komolyabban foglalkozni az idősek rehabilitációjával, ami természetesen elsősorban és szinte kizárólag megfelelő gyakorlatok végzésére korlátozódik, hiszen a központnak nincsenek műszaki berendezései. A gyógyításnak ez a módja akkor annyira a szívemhez nőtt, hogy a mai napig fenntartom a kapcsolatot az intézménnyel, és most már szakorvosként hetente egy napot ott töltök, ezzel valamelyest tehermentesítem is a kórház rehabilitációs osztályát. Azelőtt ugyanis évente mintegy 700 beteget fogadott az osztály az idősek otthonából. Amint látják, nálunk mindennap rendkívül sok a munka: naponta átlagosan 350 beteggel foglalkozunk. Ehhez tudni kell, hogy nemcsak a város, hanem a környező, sőt a távolabbi települések, falvak betegei is ide járnak gyógykezelésre.

A rehabilitáció az egységes orvostudomány harmadik részét képezi. Első a megelőzés, második a gyógyítás, a harmadik pedig a rehabilitálás. Ennek óriási lehetőségei vannak a gyógyításban, és a közhiedelemmel ellentétben nemcsak az időseknél alkalmazzuk, hanem minden korosztályú beteg esetében. Számtalan gyermekpáciensünk is van. Leggyakrabban ideggyógyászati és ortopédiai kezelések befejező szakasza a rehabilitáció, de alkalmazzuk számtalan egyéb esetben is, elsősorban azzal a végcéllal, hogy a beteget ismét alkalmassá tegyük legalább az elemi életfunkciók: étkezés, öltözködés, tisztálkodás stb. önálló elvégzésére.

Az osztályon rendkívül jók az egymás közti viszonyok, nincs gáncsoskodás, acsarkodás. Szinte jó érzés reggel munkába jönni, és azt hiszem, ennek a viszonynak köszönhető munkánk minősége. Ez a kedvező légkör elsősorban azért fontos, mert a rehabilitáció kizárólag csapatmunka, tehát nemcsak egy embertől, mondjuk egy orvostól függ. Igaz, vannak olyan hiányosságok, amelyek megkeserítik az életünket, de ezek olyan jellegűek, amelyekre az itt dolgozók nem tudnak hatni. Rendszerint pénznek vagyunk szűkében. És sokszor olyan banális, kicsi összeg hiányzik, de nélküle nem dolgozhatunk. Vannak olyan műszereink, amelyek még nálam is idősebbek, de használjuk őket.

Kb. két éve, hogy alkalmazzuk a mágneses terápiát egy donáció jóvoltából. Ezenfelül újnak számít a Vacusak gépünk, amely csak nálunk és Belgrádban található. Hosszú ideig azonban nem használhattuk, mert nem volt hozzá megfelelő vákuumzsák. Ehhez tudni kell, hogy a hozzá való zsákokat Dániából kell hozatni, de a kórház nem tudott erre a célra kétezer márkát előteremteni. Szerencsére akadt egy helybeli magánvállalkozó, aki megvette a zsákokat, így ismét működik a gépünk.

A munkabeli eredményekhez mindenekelőtt pénzre van szükség. Például van az osztálynak termálmedencéje, de valamilyen műszaki okból nem tudják idáig elvezetni a meleg vizet, így a medence nem működik. Mindennek ellenére határozottan állítom, hogy eredményeink nem maradnak el más, hasonló, sokkal jobban felszerelt kórházak eredményei mögött. Voltam például Svájcban egy kizárólag rehabilitációval foglalkozó intézményben. Szinte meg sem tudtam számlálni a medencéket, és olyan műszerekkel dolgoznak, amilyeneket én még életemben nem láttam. A látogatás végén azért megmondtam az ottani kollégának, hogy a mi sikereink is vannak olyanok, mint az övék csodagépek nélkül is. Ne vegyék nagyképűségnek, de nálunk az osztályon még most is mozgatóerő az entuziazmus. És ilyen mostoha körülmények közt is lehet sikerélményben részünk. Például nagy öröm az orvosnak azt a betegét látnia a saját lábán eltávozni a kórházból, aki idejövetelekor csak a szemének intésével tudott kommunikálni.

Felszereltség tekintetében messze vagyunk ugyan a világszínvonaltól, de az eredményeink azt tanúsítják, hogy érdemes dolgozni, önmagunkat, tudásukat a betegek szolgálatába állítani” — mondja hittel Nevenka Kosanović doktornő.