A Tisza-kút kincse
Huzsvár József
2014.08.06.
LXIX. évf. 32. szám
A Tisza-kút kincse

Aki gyakran jár ki a horgászvizekre, az tudja, hogy pecáséknál is léteznek kasztok. A halfogó társadalom ranglétráján — a felszereléstől függően — jól elkülönülnek egymástól az emberek: a társasági és a magányos hallesők, illetve a különcök és a hétköznapi horgászok.

Hiába a tarkaság, a rendszer csúcsán továbbra is a mindenki által megbecsült, mindenkinél többet fogó, de főleg a minden rossz körülmény ellenére is zsákmányoló horgászok állnak. Őket az egész környék név szerint ismeri, a többiek megpróbálják ellesni a titkukat, utánozzák őket, de inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az a különös az egészben, hogy az ilyen horgászmesterek nem is titkolják a módszerüket. Ha jobban megnézzük, nincs is titok. A halfogásuk a minden részletre kiterjedő figyelmességen és a jó nagy tapasztalaton alapszik.

Kezdő tiszai pecáskoromban egy kissé irigykedve néztem a csónakkikötőbe érkező, mindig tömött hálót cipelő nagymenőket. Az az igazság, hogy akkor láttam őket visszatérni, amikor én éppen lógatni indultam, ezek szerint tehát lekéstem a halak reggelijét. A másik fontos tényező, hogy alapos mederismeret nélkül macskáztam le a csónakot, főleg a part menti fák hűvösében. Persze a halaknak egyetlen okuk sem volt rá, hogy éppen ott legyenek. A csalik kiválasztásában sem voltam válogatós, azt tettem a horogra, amit be tudtam szerezni. Ki tehet róla, hogy nemes ellenfeleim azt az eledelt nem díjazták? A felszerelésemmel sem bíbelődtem túl sokat, ugyanazt a szereléket használtam harcsázásra, pontyozásra és süllőzésre is. Legfeljebb horgot cseréltem, de a legtöbb esetben még azt sem.

Ezek után nem kellett volna csodálkoznom rajta, hogy nem fogtam sok halat. Maradt a pihentető, hátradőlős, szunyókálós pecázás és a reménykedés, hogy egyszer majdcsak beindul a fogás. A komám és én párunkkal együtt letáboroztunk az öreg fűzfák árnyékával védett megszokott helyen, a falu alatt. Otthonosan berendezkedtünk, és igyekeztünk a lehető legtöbb időt a vízen tölteni. Már első este csónakba szálltunk, és süllőzéssel, harcsázással kezdtük a horgászatot. Éjfél után nyugovóra tértünk, de egy-két óra alvás után ismét a folyón voltunk. Ezt az erőltetett menetet egészen addig folytattuk, míg egy hét után — a kimerülés jeleként — rendszeresen el nem aludtunk a ladikban. Attól kezdve csak késő délutántól éjfélig  csónakáztunk a Tiszán. Nem mondom, hogy egy halat sem fogtunk, de néhány megbecsülendő süllőn és nyamvadt harcsán kívül más vízlakó nemigen volt kíváncsi a horgunkra. Az ebédbe valóért rendszeresen a henteshez vagy a komaasszony otthoni hűtőjéhez kellett fordulnunk, ez pedig a feleségeknek mindennap kemény kerékpártúrával járt. Az elvétve kifogott, szákolásra sem méltó halaink pedig csak ebéd utáni desszertnek vagy délutáni sörkorcsolyának feleltek meg.

Elérkezett az utolsó hét szombati alkonya, és mi még egyszer vízre szálltunk. A tanyánkkal szemben lassan csordogáló vizet vallattuk, de sikertelenül. Már beesteledett, az asszonyok tábortüzet gyújtottak, mi pedig rászántuk magunkat a helyválasztásra. A csónakot rögzítő nehezéket éppen csak megemelve lejjebb csorogtunk. Amikor le akartam engedni a súlyt, az még kért kötelet. Bizony a rögzítőként használt összeolvadt medvetéglatömb jó három métert süllyedt. Körültapogatva a mélyedést, kiderült, hogy igazi ásott kúthoz hasonló, kis átmérőjű lyukat találtunk. Ez pedig a harcsázók álmoskönyve szerint jó haltartó. Visszatolattunk néhány métert, és az egyik, zöld gilisztával felcsalizott botomat a mélyedésbe engedtem. Olyan feledhetetlen, csaknem egyórás halfogás következett, amilyenre egész életemben vágytam. A varázslat végén huszonnégy harcsa tekergett a csónak aljában. Igaz, nem voltak kapitális példányok, de ebben az esetben a két tucat kapásnak jobban örültem, mint egy félórás fárasztásnak.

A horgászetika szellemében most arról kellene beszámolnom, hogy a harcsákat — a három legnagyobb kivételével — visszadobtuk, de szégyenszemre nem így történt. A megengedett halmennyiségbe beleszámoltuk az asszonyokat, sőt még a leendő vasárnapi vendégeinket is. Másnap, a kéthetes disznóhúskúra és csirkediéta után végre egy nagy bogrács halászlével és egy egész halom ropogós sültharcsával búcsúztunk az adorjáni Tisza-parttól. 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Villantó rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..