Június 2-án, két nappal a halála évfordulója előtt ott álltam Latinovits Zoltán sírjánál a balatonszemesi temetőben. Ezt az élményt valamilyen formában a véletlennek köszönhetem, hiszen épp egy eseményre tartottunk, amikor Siófoknál egy váratlan ötlet hatására megkértem a kollégáimat, térjünk be Balatonszemesen a temetőbe. Köszönöm nekik, hogy a látszólag szeszélyes kérésemet ellenvetés nélkül teljesítették, hiszen az a néhány perc, amíg ott állhattam az egyszerű kereszt és a hatalmas kőtömbök előtt, nagyon sokat jelentett nekem.
A színészkirály éppen nyolcvan évvel ezelőtt, 1931. szeptember 9-én született Budapesten, és 35 évvel ezelőtt, 1976. június 4-én hunyt el. Édesapja Latinovits Oszkár földbirtokos, édesanyja Gundel Katalin, a legendás vendéglátós família sarja. Az édesapa gyermeke világra jötte után nem sokkal elhagyta a családot, édesanyja férjhez ment Frenreisz István orvoshoz, még két gyermeke született: István (1942), aki Bujtor István néven színész, és Károly (1946), aki Frenreisz Károly néven zenész lett.
Latinovits Zoltán a Budapesti Műszaki Egyetemen szerez építészmérnöki diplomát, kosarazik és jó vitorlásversenyző. Az egyetemi évek alatt folyamatosan szaval, amatőr szinten ismerkedik a színészmesterséggel. 1956-ban Debrecenbe szerződtetik segédszínésznek. A Csokonai Színházban Molnár Ferenc: Játék a kastélyban című darabjával kezdi munkásságát. Modern játékstílusát intellektuális szerepértelmezés, az indulatok aprólékos ábrázolása, kivételes ironizáló hajlam jellemezte. Művészi pályáján elsősorban klasszikus hősöket, valamint torz lelkű gonoszokat formált meg kivételes találékonysággal, alázatos, tiszta alakításokkal.
Színházi munkáinak sorából kiemelkedik a Rómeó és Júlia címszerepe (Júlia Ruttkai Éva volt, szenvedélyes szerelmük ugyanis számos közös filmalkotásukba és színházi produkciójukba átviharzott), a Játék a kastélyban (Ádám), Mario és a varázsló (Cipolla), a Tóték (Őrnagy), Az ügynök halála (Willy Loman). Jelentős kései alakítása fűződik a Ványa bácsi című Csehov-darabhoz, melynek címszerepét játszotta. A magyar filmművészet számára is maradandót alkotott: Krisztyán Tódorként az 1962-es Aranyember-feldolgozásban, majd a Pacsirta, a Szegénylegények, a Szindbád, A Pendragon-legenda, Az ötödik pecsét szerepeiben. Az Utazás a koponyám körül filmadaptációjáért a San Sebastian Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfiszínésznek járó díját vihette haza. Színészként a magyar előadóművészet talán legnagyobb alakjává vált. Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső és más költők verseinek ihletett előadójaként összetéveszthetetlen, fülsimogató baritonján senki máshoz sem fogható művészi elevenséggel élte meg a magyar sors minden aspektusát. Újfajta látásmódjával szakított az egyoldalú, távolságtartó versmondói stílussal. ,,Gondolatom az, hogy az előadóművésznek magát a költőt kell megjátszania, vagyis az alkotás hosszú folyamatát kell olyan röviden összefoglalnia, mint maga a vers, a költőt kell életre keltenie úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli" -- vallotta.
Összeférhetetlennek, ''rendszerellenes”-nek tartották egyéni véleménye, meg nem alkuvó életszemlélete, nehéz természete miatt. Mindenkinek az igazat mondta, ha néha kíméletlenül és túlzottan szigorúan is, de mindenképpen találóan és bátran. Élete utolsó éveiben alig kapott szerepeket, és folytonos zaklatásoknak volt kitéve. Latinovits azonban nem volt botrányhős, csupán tudatos, felelősségteljes művész, aki színészi érzékenysége, kompromisszumoktól való irtózása folytán került összetűzésbe az ''ellenfelei”-vel. Harcait, igazságkeresését, jobbító szándékát írásban is megfogalmazta a Ködszurkáló című (1973) önéletrajzi kötetében. A kortársak meg nem értése azonban felőrölte az idegeit, bár máig vitatott, hogy a balatonszemesi vasúti átjáróban ''véletlen” baleset történt-e vele, vagy öngyilkos lett. Regényes nagy szerelme, igazi ikercsillaga, Ruttkai Éva színművésznő például sohasem hitte el, hogy saját akaratából vetett véget az életének. Az akkori négy napilap (Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Népszava, Népszabadság) egyenszövegben, nem címoldalon és nem túl nagy betűkkel közölte a tragikus hírt. A politikai irányítás akarata érvényesült: a sajtó nem csinált ''ügyet” a zseniális színész halálából.
Az köztudomású volt, hogy akkor hagyta el az elmegyógyintézetet, ahol hetek óta kezelték, és édesanyja balatonszemesi villájában szerette volna kipihenni, feltölteni magát. Egyesek szerint már hosszabb ideje József Attila-lázban égett, és ugyanúgy végzetes sétára indult, mint a költőóriás. Jóformán még el sem temették, máris kerekedett a legenda, ami a barátai szerint azért nem teljesen hihető, mert abban az időszakban éppen Ady Endre foglalkoztatta. Ruttkai Éva úgy vélekedett, talán eszébe jutott a gyermekkora, amikor felugráltak a vasúti átjárónál lassító szerelvényre és a közelben lévő állomásig utaztak, de ezt a mutatványt most nem sikerült megismételnie. Történt, ami történt, de az való igaz, hogy gyászolta mindenki, aki színpadon, filmen látta, rádión hallgatta. És gyászolja ma is.

Illyés Gyula:
Búcsú L. Z.-tól

Rendjén úgy lett volna, hogy amikor
szembe szöktél, düh-köpésként, a vonatnak:
az hátrál meg. A bűn! Az: a konok vak
világ fröccsen szét: a pokol!
S nem ami lett. Hogy a sakál dalol
s a pacsírták vonítnak.

S fölkél a nap vad ragyogással ismét
magyarázva (nekünk megalkuvóknak):
mért nem lett, nem is lehetett segítség.
S a tegnap az úr, nem a holnap!